dontpanic P értékelése


>!
dontpanic P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

A Budapesti Molyklub júniusi alkalmának a témája a „legrégebbi könyv a várólistádról”. Szerintem nagyon jópofa kikötés, önvizsgálatra is készteti az embert, mégis miért csücsül ez a könyv ennyire régóta a várólistámon, és miért is nem olvastam még el?
Nero körülbelül nyolc éve vezeti a várólistámat, nyilván, hát uralkodó, uralkodott itt is. :P

És tényleg feltehettem magamnak a kérdést, miért is nem olvastam el eddig ezt a könyvet?

Ebben a kötetben tulajdonképpen nincs hiba, azon túl, hogy a 21. századi olvasónak talán kicsit lassan csordogál, és néha már-már átcsap pátoszosságba vagy éppen didaktikusságba.
Nem életem leglebilincselőbb olvasmánya, és ha nincs ez a molyklub alkalom, akkor valószínűleg mindig találtam volna egy izgalmasabb, hívogatóbb kötetet helyette, de nem bánom, hogy sort kerítettem rá.
Egy kicsit lelassított engem is, semmittevős nyári napokra nem is árt az ilyesmi. :)
Emellett jellegzetes, kosztolányis módon gondolkodtatott el alap emberi értékekről, a világhoz, a hatalomhoz, az élethez, a művészetekhez való viszonyukról.

Erős atmoszférát teremt, belehelyez Nero torz gondolat- és lelkivilágába. Ha a főhős unatkozik, mi is unatkozunk, ha depressziós, rajtunk is erőt vesz a nehéz mozdulatlanság, ha őrültként tombol – akkor nem tombolunk, hanem viszolygunk tőle. Pozitív érzelmeket nem nagyon vált ki, maximum valamiféle távolságtartó sajnálkozást.

A könyv elvileg kulcsregény, Kosztolányi saját korát és művészköreit mutatja be. Hát, ehhez jobban benne kellene lenni a témában, bevallom, ha erre a fülszöveg nem hívja fel a figyelmemet, mellettem simán elment volna a párhuzam. Én inkább annak örültem, hogy egy kicsit felfrissítette a tudásomat a római korról. Rómában barangolni igazából mindig jó.
Emellett jó lenne egy kicsit többet olvasgatni a Kosztolányi korához fűződő viszonyáról, főleg arról, hogy ha a megjelenésekor köztudott volt ez a kulcsregény jelleg, vajon az érintettek, mit szóltak hozzá. Mert hát, Nero képe nem túl hízelgő…

Seneca volt a legérdekesebb figura. Sokszor éreztem, hogy Kosztolányi szócsöve, viszont vele se bánik kesztyűs kézzel az író. Ő is esendő, kissé haszonleső, köpönyegforgató, gyarló valaki.

Nem lesz a kedvencem Kosztolányitól, de azért örülök, hogy végre sort kerítettem rá.

3 hozzászólás

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kosztolányi Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett.

Hirdetés