Kuszma P értékelése


>!
Kuszma P
Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Ifjúkorom nagy kudarca volt ez a könyv, egyáltalán nem boldogultam vele. Kimegy a csávó az erdőbe, és még egy medvével se találkozik – hát mit érdekel ez engem? Érett (bár sosem elég érett) olvasóként most ismét nekifutottam, hátha sikerül törlesztenem a régi tartozást – és lőn. El van olvasva a Walden. Hurrá.

Belátom, ez a szöveg tele van olyan értékekkel, amelyek anno elkerülték a figyelmemet.
1.) Thoreau egesz egyszerűen káprázatos nyelvérzékkel van megáldva. Csak kapkodja a fejét az ember ezeken a tündökletes megfogalmazásokon, amelyek gondolati mélységükön túl még kristálytisztára csiszolt lírának is bizonyulnak – bizonnyal akad amerikai barátunknál szabatosabb és tömörebb gondolkodó, de olyan, aki ilyen szépen ír, kevés.
2.) A Walden egy egészen sajátos tempójú könyv – olyan, mintha az ember a fű növését nézné. Ifjúkoromban alighanem ez volt az, ami megakadályozta, hogy belefeledkezzem (akkoriban jobb dolgom is akadt, mint a fű növését nézni), de most kifejezetten élveztem. Lassan haladtam vele, az igaz, de néha nem rossz lassan haladni. (Bááár… néha igen-igen nehéz.)
3.) Thoreau szövegei (a Walden, valamint híres esszéje a polgári ellenállásról, ami szintúgy a kötetben található) éppúgy megkerülhetetlen alapművek az ember és társadalom modernitásbeli viszonyában, mint amennyire megkerülhetetlenek a kereszténység számára Szent Ágoston vallomásai. A szerző Marxszal egy időben rámutat a társadalmi elidegenedés veszélyeire – külön pluszpont, hogy nem pusztán az ipar, hanem a földművelés kontextusában is, hisz a tanyasi paraszt, aki látástól vakulásig dolgozik a piacnak, ugyanúgy rabja saját munkájának, mint a munkás. Thoreau ezen felül már azelőtt felhívja a figyelmet a minimalizmus, a visszafogott fogyasztás szükségességére, mielőtt egyáltalán kialakult volna a „fogyasztói társadalom” definíciója – ezzel pedig kábé 100-150 évvel megelőzte korát. De még ennél is fontosabb, hogy ezek az írások egy olyan erkölcsöt írnak le, ahol az egyén morális törvényei nem a közösségből, nem is az egyházból, hanem önmagából, saját szuverenitásából vezethetőek le – Kantéhoz mérhető erejű maximák ezek.

Nem mindenben értünk egyet Thoreau-val, az biztos. A végtelen amerikai terek már eleve más válaszokat tettek lehetővé, mint amilyeneket a XXI. század kínál – ha én most például kimennék a Városmajorba, és elkezdenék magamnak egy rönkházat építeni, hamarosan tutira felfokozott rendőri jelenlétre kéne számítanom. De tagadhatalan, hogy Thoreau-ban egy eredeti, impulzív, hogy azt ne mondjam: bájos gondolkodót ismertem meg. Kár lett volna kihagyni.

16 hozzászólás

Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

„Egy enyhe esti hang a fülem által felmagasztal, és az életet kimondhatatlanul ünnepélyessé teszi körülöttem. Lehet, az Uranust hallom, lehet, hogy a zsalu sarokvasát.” Napló, 1841

Thoreau, Thoreau – elsuttogott, titkos jelszó is lehetne, a természettel harmóniában élőké. A XIX. századi Amerikában Rousseau eszméjét a gyakorlatban megvalósító Ember – nem az Író – valóságosan is titkos: amennyiben elfelejtett. Pedig Whitman és Emerson társa: a természetet mint szabadságot meghódító és értelmező, azzal harmóniát kereső lény. Naiv eszmefuttatásokban mutatja ki a gyakorlatias társadalom ésszerűtlenségét, ám nem elégszik meg ennyivel. Két éven át a vadonban él – a Walden-tó mellett –, saját kezével teremtve meg életfeltételeit. „Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet…” Ennek a társadalomból való „kivonulásnak” krónikája a könyv; olyan ízekkel, szagokkal, hangokkal, fényekkel, hogy ehetnénk-ihatnánk belőle, fürdőzhetnénk benne. Ezt megtenni nem tudjuk – csak szellemünkön leng keresztül valami régi-friss fuvallat.

Thoreau, Thoreau – egy hangosabb jelszó is lehetne, a polgári engedetlenségéé. Az õ nevéhez fűződik ez a fogalom – ugyanis ő írta le először: Civil Disobedience. Mondván, az állampolgár joga, sőt kötelessége, hogy bizonyos körülmények között nem-kollektív erőfeszítéssel az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként kényszerítse az államszervezetet. Mert az öntörvényű író-filozófus a maga módján akart lélegezni. A kormányhatalomnak „nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra – vallotta –, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. … Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én.”

Hirdetés