iniesta értékelése


>!
iniesta
John Banville: A tenger

Jó könyv, bár nem hibátlan, de mint szöveg, esztétikailag valóban: szép. (Ugyanakkor a szépségével vannak a problémáim is egyébként, de erről egy mondat múlva.)

A szövegritmus igazán emlékezetes, sőt, maradandó (szó szerinti hullámzás, ami nyilvánvalóan nem véletlen, lásd még cím); a szövegnyelvvel sincsenek problémáim (azért ez a művészettörténész narrátor nagyon ki van találva: szerintem kissé hideg konstrukció is, csakhogy beleférjen minden a meghívott számos rétegnyelvi szótól – pl. anabázis, mégis ki használ ilyet egy kocsmai jelenet leírásához? – kezdve a szuperlírai futamokig), pontosabban a nyelvvel nincs problémám amennyiben annak kimunkáltságát nézzük, viszont egy-egy kevésbé sikerült, de hangsúlyos helyen lévő mondat erejéig a nyelv valójában már túlmunkált (pl. https://moly.hu/idezetek/341674 – ez sok, ez még akkor is sok lenne, ha maga Petrarca a narrátor).

Mindezen esztétikai erények fényében a gondom magával a sztorival van, a regénydramaturgia kulcspontjaival, nevezetesen: szerintem aránytalanok, sőt, túlzóak. Az ilyen teremtett csendes áramláson csak nagyon, végletesen hétköznapi történések vagy nyílt tragédiák ülnek meg természetesen. Ennek, itt, tulajdonképpen csak Anna halála felel meg, ami bizonyos értelemben a narráció önvizsgálati apropója is. Ezzel szemben az „ikrek tragédiája” a szöveg természetéhez mérten szinte bombasztikus spoiler, csakúgy, mint „Miss Vavasour múltja”, aminek krimiszerű végső leleplezése szinte kínos, annál inkább hogy egyértelműen sejthető, de narrációsan elfedett száz oldalon keresztül spoiler.

Szemléletesen: ez a regény szellemiségében francia spoiler, francia szövegesztétikával, tudós kimunkáltsággal, klasszicista áramlással – és tipikusan francia regénydramaturgiai hibákkal. Akkor lehetett volna igazán nagy mű, ha az ír irodalom cselekményszövési hagyományából szintén be tud emelni valamit. Persze így is ajánlom. Tényleg jó könyv, szinte kimagasló.


John Banville: A tenger

John Banville: A tenger

Max Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival.
John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a nyugtalanító, mégis megindító és vigaszt nyújtó regényt.

Hirdetés