Noro MP értékelése


>!
Noro MP
Malcolm J. Hunt: Bosszúangyal

A jó szerepjáték-irodalom a játék már lefektetett alapjaira építkezik, a szó minden értelmében. Vagyis nem csak elfogadja, ami korábban már megjelent, de hozzá is adja a szerző saját ötleteit. A Bosszúangyal ilyen könyv: írója láthatóan alaposan tanulmányozta a kánont, és jó érzékkel talált benne olyan elemeket, amelyeket tovább lehet fejleszteni vagy épp kreatívan át lehet értelmezni.

Az inkább keretes novellafüzérként, mint regényként működő kötet a második magusos generáció egyik legjobb alkotásának, a Hőseposznak a példáját követi. Rövid történetekben ugrál végig Ynev kontinensének korszakain, méghozzá visszafelé, ahogy egy ősi ereklye eredetét kutatja. Nagy erénye, hogy sikeresen levetkőzi az ilyen „történelmi” írásokat sokáig megfertőző boomenizmust. Ez alatt azt értem, hogy nem burkolja nehézkes eposzi jelzők tömegébe a régi korok eseményeit, és erőltetett pátosszal sem veszi körül szereplőit. (J. v.d. Boomen, azaz Gáspár Péter írta annak idején az első ilyen novellákat, és bár eleinte érdekes színfoltok voltak ezek, szerintem túlságosan sok utánzójuk akadt, például az Anyrok alkonya-duológiában.)

Az indokolatlanul hosszú és keveset mondó prológus után a Hatodkor alulnézetbeli ábrázolása mindjárt kellemes meglepetés volt. A morbid kultúrában felnőtt rabszolga véres története remekül ellensúlyozza azt, ahogy régebbi magus-kiadványok bemutatták a démoncsászárok korát (ezek általában dekadens, de nosztalgikus hangulatot közvetítettek). Az Ötödkor szintén frissítő újdonság volt, amelyből hiányzott a Kyr Birodalom fénykorára jellemző gőg és a korai írásokat átlengő, már-már szürreális hangulat. Ezt a kort talán még soha nem sikerült ilyen emberközelinek bemutatni. (A szerepjáték egyik félhivatalos szállóigéje szerint ugyan „a kyrek nem emberek”, de ha irodalomról van szó, ez szerintem szimpla bullshit.) A Negyedkorral zárul a kötet legerősebb része: ez az emberek első civilizációjának kora, és ebben a történetben szintén ügyesen sikerült ábrázolni, hogy Cranta urai modern szemmel ugyan rendkívül idegenek voltak, de mégis emberi lények. Az elf nézőpont beépítése a történetbe pedig remekül ellenpontozta ezt.

Ez a fajta emberi közvetlenség, ami az első három fejezet erőssége volt, valószínűleg nem működött volna a Harmadkorban, ahol humán karakterek már csak mutatóban jelennek meg. A gyíkmágus naplója talán éppen ezért íródott kifejezetten idegen stílusban, mintha valami elveszett volna a fordítás során. (Mellesleg ügyesen utánozza a Summarium idevágó szakaszainak fogalmazásmódját.) A Másodkorra viszont úgy érzem, hogy kifogyott a lendület. Nem mintha lenne rá ötletem, milyen stílusban lehetne visszaadni egy ősaquir monológját (talán itt lehetett volna visszatérni a boomeni ál-epikus stílhez?), de ezt a részt stílustalannak találtam. Ugyanakkor kétségtelen, hogy tele van ötletekkel. Mindez fokozottan igaz az epilógusra: brutálisan tele van zsúfolva kanonikus utalásokkal, de összességében mégis – vagy talán épp ezért – kidolgozatlannak hat. Arról nem is beszélve, hogy a hetedkori főhős (a prológusból) meg eltűnt, mint fekete kyr az éjszakában.

Az átfogó koncepció, amely szerint az ősi csatabárd múltjában vájkálva egyre újabb rétegeket hámozunk le Uwel mítoszáról, sajnos nem sikerült igazán következetesen. A negyedkorban például a fegyver szinte csak érintőlegesen jelent meg, és már az ötödkor után elvész szem elől, hogyan kapcsolódunk a Bosszúállás Istenéhez. (Bár a Másodkornak éppenséggel vagy egy olyan olvasata, ami majdnem minden kérdésre választ ad, de én speciel habozom, hogy elfogadjam-e ezt. A Kígyószívben is kulcsmotívum volt egy hasonló teológiai reveláció, de az szerintem sokkal jobban betalált a kánon által szabadon hagyott résekbe.) Ennek ellenére ez egy jól sikerült kirakós játék Ynev történelméből, még akkor is, ha néhány darab hiányzik belőle. Rajongóknak pedig az egyes korszakok újszerű ábrázolása miatt is ajánlom.

Függelék: még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy a szószedetet tesztolvasók igényei alapján állították össze. A különféle földrajzi nevek ugyanis hiába vannak kigyűjtve, ezek alapján vajmi szegényes képet lehet alkotni arról, mi hol található. Többet ért volna összegyűjteni a térképeket – szerintem már majdnem mindegyik korhoz készült ilyen – és csokorba szedve berakni mindet a kötet végébe.

2 hozzászólás

Malcolm J. Hunt: Bosszúangyal

Malcolm J. Hunt: Bosszúangyal

A hetedkor első évezredének alkonyán Erion rontásérseke kalandozócsapatot küld a Quiron-tenger déli partvidékre egy elfeledett sírban rejtőző, különös csatabárdért. Bár sikerrel járnak, az ereklye makacsul őrzi titkait, és a kalandozók hosszas viszontagságok után kénytelenek rádöbbenni arra, hogy léteznek rejtélyek, amelyeket nem halandóknak szántak a teremtett szférák alatt, és amelyekre csak az deríthet fényt, aki az életével fizet értük…

Malcolm J. Hunt első regényében korokon át követhetjük az ősi ereklye történetét, a jogos bosszú megannyi formáját, a fegyverrel kapcsolatba került népek és fajok harcait – Ryek démoni elnyomásától, Kyria dicsőséges időszakán és az első emberi civilizáció, Cranta birodalmának fénykorán át az óidők szörnyetegeinek homályba vesző múltjáig.

Hirdetés