Quator értékelése


>!
Quator
Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Téves hipotézissel fordultam a könyv felé, mert azt hittem, hogy arról fog szólni, hogy egy ember beköltözik az amerikai végeláthatatlan vadon közepébe, távol mindentől, teljesen elszigetelten, és a civilizáció védőernyőjétől mentesen, elhagyatottan, a természet csendjében fogja megvalósítani a Rousseau által megálmodott világképet. Ezzel szemben kiderült, hogy Thoreau 2 mérföldre, vagyis maximum 4 km-re költözött ki Concord településtől délre egy erdőbe, a Walden tó partjára. Én, aki valamennyire rálátok a dél alföldi tanyák jelen helyzetére, tudom, hogy ma is vannak olyanok, akik mindentől távol, szinte a semmi közepén élnek tanyájukban, akár 10 (vagy több) km-re is a legközelebbi településtől. Innentől Thoreau kivonulásának jelentőségében kisebb léket kezdtem érezni. Ma is élnek emberek mindentől távol, és próbálnak megélni, de így volt ez Amerikában is, ott is megannyi farm lehetett mindentől távol. Most nem is nagy gazdaságokra gondolok, hiszen sok kis tanya van, ami majdnem önellátó, vagy legalábbis egykor az volt, de a legtöbben nagy szegénységben, mindennapi küzdelemben élnek, a többségi társadalom tudta nélkül, elfeledve, magukra hagyva. De akkor miért figyelt fel a közvélemény Thoreaura? Abban látom a választ, hogy az író nem egyszerű ember volt, az apja ceruzákat gyártott, ő maga pedig a Harvardra járt. Concord nem volt akkor sem egy nagyváros, ahogy ma sem az, de volt egy embere, aki eljutott a Harvardra, és a tudomány területén elért valamit. Egy kis település esetében ez nagy eseménynek számít, legalábbis így gondolom. Önmagában a széles közvélemény számára ez még nem érdekes. Az viszont, hogy egy ilyen ember megcsömörlik, és beköltözik a természetbe, ki akar szakadni a civilizációból, ez már érdekli az embereket. Ez már szenzáció. Mindenesetre az érme másik fele, hogy ez a művelt és megcsömörlött ember, aki otthagyja a társadalmat két évre, ki kell emelni, hogy a természetről nagyon szépen ír, a természetszerető ember lelkének jó olvasni ezeket a sorokat. A természet bemutatása szerintem a kötet legerősebb része, ha csak ez lett volna benne, számomra sokkal erősebb is lett volna az összkép. Magyarul arra gondolok, hogy egy bevezető után, amiben leírja a jelen társadalom pazarlását, és gondjait, csak a természetről írt volna, filozófiai kommentár nélkül. Nekem ez lett volna az eszményi, az ideális. De a könyv szerkezete olyan, hogy egy kis filozófia, egy kis természet, egy kis filozófia, egy kis természet, néhol elég monotonná válik, nehéz befogadni, aztán jön a természeti rész, ami megmenti az írást, és erőt ad neki. Talán a gondom az, hogy ez a filozófia, ami akkor új lehetett, ma már nem az, sokan gondolkodnak az önellátáson, a kiválás lehetőségén, a természetes életmódon. Persze a válaszok még ma sem tökéletesek. Thoreau írásában nem látok olyan aspektust, hogy az író bemutatna egy életformát, ami által az általa kívánt társadalom létrejöhetne. Inkább tényleg igaz, hogy ez az ember kivonul, és siránkozik, hogy a szellem az ókorban, vagy egyes emberekben milyen magas, mégis a nagytöbbséget elnézve ez a világ egy olyan hely, amitől menekülni kell. Igazi megoldást viszont nem tud adni, ehelyett nagyon sok mindenről beszél és gondolkodik. De mint szikra, mint szellemi előd nagy jelentősége van. Valószínűleg sok emberre hatott ő, tudatosan és tudattalanul, hozzá hasonló érzékeny emberekre, akik által mára szélesebb az igény a természetesre, a természetvédelemre, a bioélelmiszerre, a természet közeli gazdálkodásra és gondolkozásra. Ebben látom Thoreau jelentőségét. Sajnos ma is úgy tűnik, hogy az, hogy valaha is ide vissza tudna térni az ember, ahová Thoreau eljutott, ez utópia, nincs igazi mindenki számára járható út, nincs igazi jelentős szándék erre, ez csak egy kisebbség szándéka, és hamarabb ki fogunk pusztulni, minthogy a természetközeli életmód megvalósulhatna, ez lehet a szomorú valóság. Thoreau sem tud igazi válaszokat adni, csak kesereg, ókori hősökhöz és bölcsekhez fordul, miközben látja, hogy ami az erdőn túl van, vagyis a civilizáció valahol zátonyra futott, valahol megfeneklett, de van-e visszaút, és ha van hogyan? Ezt nem tudta se ő, se a mai hozzá hasonló emberek, és úgy érzem, hogy ezt az elkeseredést, ezt a nem tudást rejtette el, és beszélt helyette mindenféle gondolatról, hősökről és mindenről. Számomra éppen ezért hatásosabb lett volna, ha egy bevezető, és probléma felvetés után csak a természetről beszélt volna, annak működéséről, és hogy mit lát hónapról hónapra, évszakról évszakra, gondolkodás és filozófia nélkül, ezért az egy csillag levonás.


Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Henry David Thoreau: Walden / A polgári engedetlenség iránti kötelességről

„Egy enyhe esti hang a fülem által felmagasztal, és az életet kimondhatatlanul ünnepélyessé teszi körülöttem. Lehet, az Uranust hallom, lehet, hogy a zsalu sarokvasát.” Napló, 1841

Thoreau, Thoreau – elsuttogott, titkos jelszó is lehetne, a természettel harmóniában élőké. A XIX. századi Amerikában Rousseau eszméjét a gyakorlatban megvalósító Ember – nem az Író – valóságosan is titkos: amennyiben elfelejtett. Pedig Whitman és Emerson társa: a természetet mint szabadságot meghódító és értelmező, azzal harmóniát kereső lény. Naiv eszmefuttatásokban mutatja ki a gyakorlatias társadalom ésszerűtlenségét, ám nem elégszik meg ennyivel. Két éven át a vadonban él – a Walden-tó mellett –, saját kezével teremtve meg életfeltételeit. „Mélyen akartam merülni az életbe, kiszívni csontja velejét, olyan erőteljesen, spártai módra akartam élni, hogy megfutamodásra kényszerítsem mindazt, ami nem élet…” Ennek a társadalomból való „kivonulásnak” krónikája a könyv; olyan ízekkel, szagokkal, hangokkal, fényekkel, hogy ehetnénk-ihatnánk belőle, fürdőzhetnénk benne. Ezt megtenni nem tudjuk – csak szellemünkön leng keresztül valami régi-friss fuvallat.

Thoreau, Thoreau – egy hangosabb jelszó is lehetne, a polgári engedetlenségéé. Az õ nevéhez fűződik ez a fogalom – ugyanis ő írta le először: Civil Disobedience. Mondván, az állampolgár joga, sőt kötelessége, hogy bizonyos körülmények között nem-kollektív erőfeszítéssel az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként kényszerítse az államszervezetet. Mert az öntörvényű író-filozófus a maga módján akart lélegezni. A kormányhatalomnak „nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra – vallotta –, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. … Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én.”