Amadea értékelése


>!
Amadea
N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

(A hét nem kedvezett a kreatív energiáknak és a laptopom is úgy gondolta, ha már lusta vagyok, ő elmegy pár nap szabira. Szóval ez nem lesz valami jó, ráadásul a spoilert is el kell kerülnöm valahogy.)

(Már ott elcsesztem, hogy zárójeles megjegyzéssel kezdtem az egészet, hehe.)

Először T/1-ben akartam leírni, de inkább maradok a saját érzéseimnél: csendes kínnal éltem Az ötödik évszak elolvasása után, amikor úgy festett, a folytatások magyarul nem fognak megjelenni. (A lelkem mélyén ment a puffogás az általános ízlésről.) Aztán jött a Hugo, és hosszan kifújtam a levegőt. 2017 végén megjelent Az obeliszkkapu.

Persze, az volt a kérdés, Jemisin mihez kezd a trilógiák átkos második részével. Elmúlt a meglepetés ereje, felépült egy baromi érdekes, szokatlan világ, az elvárások magasak voltak. Lehet-e ezt fokozni? Lehetett volna, de Jemisin annál okosabb és fegyelmezettebb szerző, hogy az egekig történő tupírozással hiteltelenné és ócskává tegye a regényét.

A külvilág után kicsit befelé fordul. Vihar előtti csend. A robbanás előtti tompa morajlás. Lüktető érzés a koponyád hátsó részében.

Tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége.

Rettentő depresszív, magába húzó történet; Az ötödik évszakban kitört világvége még mindig tart és valószínűleg ez lesz az utolsó. Hamufelhő takarja el az eget, a növények kezdenek haldokolni, a kirkusának eszébe jut az emberhús íze. Miközben egyre több apró, fontos részletet tudunk meg Rezdületlenről és próbáljuk összerakni a képet, Kasztrimában, csupán a rideg tényeket szem előtt tartva és minél elkeseredettebben küzdve a túlélésért, sebesülteket hagynak meghalni és reális alternatívaként merül fel a kannibalizmus a jövőre nézve, amikor kifogynak a fehérjeforrásokból. Az jár az emberek fejében, mikor halnak éhen a gyerekeik.

Mint említettem, ez nem egy vidám könyv, de bánta a fene; hiába telepedett rám a hangulata, legszívesebben le se tettem volna a kezemből, amíg be nem fejezem. Annak ellenére, hogy kifejezetten jó memóriám van és élénken éltek bennem az előző rész eseményei, bizonyos részletek égetően hiányoztak, amikor Essun és Alabástrom vitázott, vagy amikor Essun a múltbeli tettei miatt emésztette magát, ezért írtam magam egy rövid vázlatot a cselekményről (utoljára a Királyok csatájánál tettem meg ezt, amikor még a fasorba se volt a Kardok vihara). Mert újdonságok, azok vannak, nagyon kíváncsi vagyok, a harmadik részben hogyan fognak összeérni a szálak és még mik fognak kiderülni Rezdületlen világáról. Ha ugyan kapunk válaszokat és nem üveges szemmel fogunk meredni a plafonra.

Ebben a részben erőteljesebb – legalábbis én annak éreztem – a karakterdráma; Jemisin belépteti a történetbe Nassunt mint nézőpontkaraktert és ezzel új töltetet ad az anyjával való kapcsolatának; hogyan legyen gyengéd egy orogén anya egy olyan világban, ahol agyonverik a roggákat? Hogyan tanítsa meg titokban, heti pár óra alatt, hogy ne pusztítsa el a környezetét véletlenül, amikor a Fulkrumban hosszú évekig trenírozzák az odakerülő gyerekeket? Része lehet-e a kegyetlenség a szeretetnek?

Marad-e hely a szeretetnek a kegyetlenség mellett egy felcseperedő gyerek szívében?

Nagyon erőteljes ennek a könyvnek a hangvétele, mintha tengernyi fájdalmat és dühöt sűrítene magába. Néha elfelejtettem, hogy fantasyt olvasok, de szerintem hiba is csupán akként nézni rá.

Mehet az izgulás a harmadik részért.

1 hozzászólás

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

N. K. Jemisin: Az obeliszkkapu

Tízgyűrűs Alabástrom – az őrült, a világ megnyomorítója, a megmentő – küldetéssel tér vissza: ki akarja képezni utódját, Essunt. Essunt, aki menedékre lelt, de a lányát nem találta meg. Alabástrom egy kéréssel áll elő: ha Essun megteszi, az örökre megpecsételi Rezdületlen sorsát.
Eközben messze tőle Nassun, a lánya egyre erősebb lesz – és a döntései meg fogják törni a világot. Egyre sötétebbé válik a mindennek végét jelentő évszak, miközben a civilizáció fokozatosan belesüpped a hosszú, sötét éjszakába.

Az ötödik évszak folytatásában az obeliszkek és egy ősi rejtély végre választ adnak a kérdésekre. N. K. Jemisin ismét bizonyítja, hogy nem hiába jelölték az utóbbi években az SF összes komoly díjára: Az obeliszkkapu egy újabb felejthetetlen fantasy, ami merészen feszegeti a műfaj határait – ráadásul az elődjét követően ez a kötet is megkapta a Hugo-díjat.

Hirdetés