Ibanez MP értékelése


>!
Ibanez MP
Aharon Appelfeld: Egy élet története

"Ne merülj el a kisszerűségben, hallasd a hangodat!
A nagy katasztrófákról nem lehet suttogva beszélni."

A címre érdemes figyelni és úgy kezdeni olvasni a könyvet, hogy azt kapjuk, amit a cím ad: Egy ÉLET története. Nem pár évnyi háborús viszontagság, szóval senki se számítson egy pár évet átívelő holokauszt-kötetre. Appelfeld gyakorlatilag az első „feleszmélésétől”, négyéves korától adja vissza az emléktöredékeket, ráadásul a háború éveiből se tud teljes memoárt adni, egyrészt mert még túlságosan kicsi volt (éppen ezért emlékszik inkább érzésekre, szagokra, de konkrét tényekre már nem), másrészt ugye a háborút átélt emberek bezárkózottsága miatt (erre többször utal a könyvben, hogy a holokausztot túlélők általában nem beszéltek arról többet, eltemették magukban, nem akarták átadni se a gyerekeiknek, se másoknak az "élményeiket").

„Már több mint ötven év telt el a második világháború vége óta. Sok mindent elfeledett a szívem, főként helyeket, dátumokat, neveket, de a testem emlékszik azokra a napokra. Valahányszor esik, hideg van, vagy erősen fúj a szél, visszakerülök a gettóba, a táborba vagy az erdőkbe, melyekben sok-sok napot töltöttem. Az emlékezet, úgy látszik, mélyen gyökerezik a testemben. Néha elegendő a dohos szalma bűze vagy egy madár vijjogása, hogy belehajítson a messziségbe, önmagam feneketlen mélységébe.”

A könyvről ki kell emelnem, hogy nemcsak a borító fogott meg, de miután azt lefejtettem róla, az alatta lévő kötés is csodaszép, masszív, pont ehhez a történethez illő példány. A cselekmény könnyen szalad, néha kissé összevisszának hat, noha az író próbál időrendben haladni, de néha egy jövőbeni cselekmény kapcsán emlékezik vissza a múlt folytatására. Ez egyébként nem baj, mert sokkal jobban úgy érezzük, mintha valaki most mesélné nekünk az eseményeket úgy, ahogy eszébe jut. Nagyon tetszettek az apró történetek a könyvben, a vak gyerekekről, a három jó testvérről, a kutyaketrecbe zárt gyerekekről, valamint a gyomorszorító rész a nőről, aki próbálja rávenni az árva fiúcskát a szökésre (és az olvasó magában ott kántálja, hogy menj, menj már, indulj!)… Kár, hogy Appelfeld szüleiről nem derül ki több (a sorsukról, főleg az édesapjáról, pedig az író gondolom azért próbált utánajárni, hogy mi lett az apjával), valamint a szökés részleteire is kár hogy nem tért ki, bár valószínűleg nem emlékezett rá pontosan…

„Már megfigyeltem, hogy azok, akik a háború idején voltak gyerekek, gyanakvással viszonyulnak az emberekhez. A háború idején én is jobban kedveltem a tárgyak és az állatok társasságát. Az emberek kiszámíthatatlanok.”

A háború utáni élete szerintem éppoly megdöbbentő, sőt, jobban, mert ilyenről még így nem olvastam. Egyrészt a behajózásig való utazás, hihetetlen ezt elképzelni, hogy több évnyi szenvedés után voltak ilyen emberek, akik gyerekekre „vadásztak” a menekültek menetéből, ebből is látszik, hogy nem vagyok perverz, de egyszerűen annyira nehéz elhinnem, hogy egy ember több évnyi háború-éhség-nehézségek után, ahelyett hogy örülne, hogy túlélte, és újrakezdhet mindent, egyből a perverziójának él :-O

„Már akkor megtanultam, hogy az emberek nem változnak. Még a rettenetes háborúk sem változtatják meg őket. Elbarikádozzák magukat régi meggyőződéseik és szokásaik mögé, és nem egykönnyen bújnak elő onnan, sőt: a gyengeségek, a káros szenvedélyek, a csalások, az alattomosságok, a sunyiságok nemhogy eltűnnének a katasztrófák után, időnként szégyenszemre még meg is erősödnek.”

Aztán Izrael. A megkülönböztetés (mintha nem lett volna részük benne), a nyelv és a szokások rákényszerítése (nem tudom, mennyire volt a gyerekeknek egyébként választási lehetősége, hogy hová kerülnek, hiszen a kötetben szó volt, hogy a többség Amerikába vagy Ausztráliába vándorolt ki). A könyvben tényleg csak az utolsó (vagyis inkább a 23-24. fejezet) volt unalmasabb, amikor az írói kibontakozás és próbálkozás szakaszát veszi elő, más írókkal való találkozásait és olvasmányélményeit (de hát az is az élete része, ráadásul fontos része, hiszen író lett). De ettől a pár fejezettől eltekintve szerintem a könyv kitűnő.

„A kezet, mely egy darab kenyeret vagy egy vízzel teli konzervdobozt nyújt feléd, amikor már térdre rogytál a gyengeségtől, sohase felejted el.”

„Megvizsgáltam a kérdést, és rájöttem: aki túlélte a háborút, mind azért menekült meg, mert a nagy veszély pillanatában valaki segített rajta. Nem Istennel találkoztunk a háborúban, hanem igaz emberekkel. A régi zsidó mondás, mely szerint a világ csak néhány jámbor ember jóvoltából marad fenn, ugyanúgy igaz volt akkor is, mint most.”


Aharon Appelfeld: Egy élet története

Aharon Appelfeld: Egy élet története

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Néha elegendő a dohos szalma bűze vagy egy madár vijjogása, hogy belehajítson a messziségbe, önmagam feneketlen mélységébe.” Aharon Appelfeld, az író vall így, aki a második világháború kitörése idején hétesztendős volt, egy asszimilálódott csernovici zsidó család gondosan óvott, Ervin nevű kisfia. Gyerekkora egyetlen éjszaka leforgása alatt ért véget. Édesanyját németek és románok mészárolják le, halálsikolyát maga is hallja.

Amikor a gettóban töltött hónapok és az ukrán sztyeppéken átvezető halálmenet végén megérkezik a lágerbe, apjától is elszakítják. Ervinnek ekkor sikerül megszöknie – bemenekül az erdőbe. A magányos kisfiú, akit csak állatok vesznek körül, elrejtőzik az erdő mélyén, de aztán megindul az esőzés, és egyre erősödik a hideg. Ervin parasztházakba kopog be, és keresztény árva gyereknek adja ki magát. Hamarosan csaknem teljesen elfelejti szülei arcát, hajdani otthonát. A háború hat hosszú-hosszú esztendeig tart. Befejeződése után a fiú egy darabig ideiglenes táborokban él, ahol csalók, csempészek és tolvajok dolgoztatják az odasodródott gyerekeket. Aztán egy szép napon egy hajó Palesztinába viszi. Egyedül, nyelvtudás nélkül érkezik a tizennégy éves kamasz, aki mindenét elveszítette, akinek mindent elölről kell kezdenie. Ebben a megrendítő, bölcs és költői műben Aharon Appelfeld mai szemmel tesz tanúságot életének arról a szakaszáról, és az azt követő harcról, amelyet az emlékezés vív a feledéssel, a beszéd a hallgatással. Ez a könyv a zsidó irodalom egyik igazán nagy alkotása.

Hirdetés