Gabber777 értékelése


>!
Gabber777
Boris Martinović: Tokiói lilaság

Had kezdjem egy kicsit személyes jellegűen:
Mióta apa lettem, nem olvasok a Második Világháború borzalmairól, bár nem kevésbé érdekel a lélek lealjasulásának anatómiája Philip Zimbardotól mégsem veszem elő a könyveit, ugyanezt elmondhatom az okkult, darkos témákról is. Érdekes, de ezt hallottam más apukáktól is, akik rajongtak a hasonló témákért régebben. A könyv témája így talán nem a legjobb konstellációban talált meg, de a regény környezete, az író érzékenysége és a hasonlatok, kétség kívül elnyerték tetszésemet.
A történet ízig-vérig japán. Az író szépen ötvözi tokiói tapasztalatait, helyismeretét a japán, múltbéli és jelenkori toposzokkal, széles palettán bemutatva az európai szemnek kirívó, eltérő szokásokat és érdekességeket. A két párhuzamosan folyó történet számomra egy kicsit hamar túlzottan determinált előjeleket mutatott. Az egyik szál végét az Aokigahara erdőben láttam (ez nem így alakult), Mai elszólása miatt lezáródni, míg a másik vonalat a helyi és történelmi okok predesztinálták. A cselekmény azonban szerencsére nem ennyire lineáris, az író gyakran él az álom és a valóság összemosásának eszközével, sőt többször álomképben belüli álomképbe is kerülünk.
Ami engem a leginkább megfogott a kötetben azok a finom hasonlatok és képek voltak, melyeket Martinovic Boris belső kifinomultsága és költőisége hívott világra. A könyv elejétől figyeltem a nyelvezetet, de legfőképp akkor érintett meg amikor úgy éreztem hozzám szól. Ezt az érzés leginkább a repülő gólyaraj hasonlatnál kristályosodott ki bennem (85. old.). Ezek ugyanis nem valamiféle távol-keleti egzotikus gólyák amiket sosem láttunk (és nem is fogunk). Ezek a mi jól ismert fekete-fehér, kelepelő barátaink Európából (és Afrikából) ezen belül a magyar falvak kéményeiről és villanypóznáiról, rétjeiről, tavairól. Innen vált személyessé számomra az üzenet, és érthetővé, hogy valójában kiknek is íródott a könyv. (a gólyák a későbbiekben is visszatérnek)
Olvasmányimból és barátok által bennem is él egy képzeletbeli japán világ, ezt a világot szélesítette most nekem e regény is mitológiával, külföldi tapasztalatokkal és egy sötét lilás árnyalattal Martinovic Boris.
Végezetül, ha már belementem a madarazásba: a virágzó cseresznyefákon fotózzák rendszerint japán egyik kedves kis madarát a Japanese white-eye-t avagy mejiro-t. Ha egyszer én is kijutok, mindenképp csinálnom kell egy ilyen képet egybekötve egy virágzásnézéssel : ) Ha sikerül csatolnom vagy linkelnem, küldeném „mindenkinek aki szereti”!
https://hiveminer.com/Tags/mejiro%2Csakura


Boris Martinović: Tokiói lilaság

Boris Martinović: Tokiói lilaság

Tokió, tavasszal. Sibuja utcáin színes emberáradat hömpölyög, Roppongi fényei lüktető táncot lejtenek, a Meguro partján a megújulás frissességével virágzik a cseresznye. Akiko mégsem a része. A lelke hónapok óta valamiféle szürke homályban, kietlen sivatagban vándorol. Akár egy szellem a létezés határán. Sem a családja, sem a legjobb barátnője nem képes áthatolni a falon, amit maga köré húzott. Csak Kakasi, a rejtélyes zenész, akivel egy alagsori jazzbárban ismerkedik meg. Lila tekintete mintha réseket találna Akiko falán, és a lilaság apránként kúszik a sötétség legmélyére, hol Kakasi trombitajátékán, hol a szavain keresztül. Története egy magának való szaké mesterről, a szerelméről, a háborúról, a kalligráfiáról, ízekről és illatokról, életről és halálról szól.
Boris Martinović első kötete egy összetett lélektani regény, melyben mágikus módon fonódnak össze emberi sorsok, finoman árnyalt hangulatok, a valóság jelenetei és a misztikum látomásai. A helyszínek, a szereplők, a képek és a hangulat merőben japán, a szerző mégis egyedi világot alkot, mely bensőséges hangon szól az olvasóhoz.

Hirdetés