Dominik_Blasir értékelése


>!
Dominik_Blasir
Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Van valami szomorú abban, ha egy sorozat véget ér, pláne ha egy hosszú, és még inkább pláne, ha ez egy olyan, általam meglehetősen szeretett sorozat, mint a Vaják. Az persze más kérdés, hogy annyira azért mégsem szomorú, mert… nos, véget ért, vagyis Sapkowski képes volt befejezni (bár érzésem szerint azért minimum egy kötetnyivel még így is túlírta), és a magyar kiadó sem állt meg félúton. Szóval öröm ez, főleg, hogy egy ilyen befejezést vehetünk a kezünkbe.
A tó úrnője ugyanis nem semmi, valósággal elképesztő: posztmodern, zsánerreflexiókban gazdag fantasy, visszalépés és előrelépés Sapkowski munkásságában, a rajongóknak beintő és abszolút kiszolgáló kötet – egyszerre. A széria elejétől kezdve határozottan érzékeltem, hogy a szerző nagyon is szeret kísérletezgetni, és mintha ez mostanra ért volna a csúcsra: a végletekig elvitte a korábban is kedvelt többszörös „történet a történetben” játékot, rendkívül magabiztosan (és olvasói szemszögből frusztrálóan) zsonglőrködik a nézőpontokkal, ráadásul olyan szinten keveri folyamatosan a történet szerkezetét, az elbeszélői szemszögeket (és időt), hogy azt követni sem egyszerű. Ettől persze olyan érzésem van, mintha visszatértünk volna a Tündevér novellafüzéres felépítéséhez (amit nagyon nem bírtam), de most egy lényegesen profibb Sapkowski tolmácsolásában.
Valamikor a 4-5. kötet környékén kezdtem azt érezni, hogy a szerző nagyon tisztában van azzal, hogy mi kell az olvasónak – de mostanra látványosan eljutott odáig, hogy ezt hajlamos negatív értelemben kihasználni, vagyis pont azzal nem foglalkozni, ami érdekes lenne. És ezzel vissza is kanyarodtunk oda, hogy mi a problémám minimum a Fecske-torony óta, de elképzelhető, hogy korábban is: mintha ezt az öt kötetet maximum háromban is meg lehetett volna írni. Kevesebb írói flancolás, több szikárság – ezt nagyon imádtam Sapkowski két novelláskötetében, de mintha a regényei kapcsán nem mindig jött volna össze*. Mintha a történet és a karakterek kifogytak volna alóla (ha nagyon negatív lennék, akkor azért felmerülne, hogy az előbbi volt-e valaha is…), mintha csak azért mutatna dolgokat, hogy mutasson valamit: ebből még persze bőven működik mindez, csak nálam hiányérzetet hagyott maga után.
De azért nagyon is értékelem a befejezést, meg persze az egész sorozatot. Sapkowski képes volt végigvinni valami nagyon egyedi, nagyon különleges és borzasztóan szórakoztató koncepciót ezzel a közép-európai mentalitású fantasy-vel – főszereplő trióját biztosan a szívünkbe zárjuk (bár így a vége felé fájóan keveset kaptunk, főleg Geraltból), mesei és mitológiai áthallásait gyakran fogjuk emlegetni, cinikus világnézetét pedig sokáig fogjuk még hiányolni. Jó volt, na.

* Van egyébként egy sanda gyanúm, miszerint valamivel nagyobb katarzist okozna, ha folyamatában végigolvasnám egyszer a sorozatot – ez a hat évre szétbontott olvasás nem tett jót az információknak. Hjah, újraolvasásra fel.


Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Andrzej Sapkowski: A tó úrnője

Cirilla, a cintrai trónörökös a Fecske-toronyban eltűnik saját világáról, és olyan útra indul, ahová sem védelmezője, a fehér hajú vaják, sem mentora, a fekete hajú varázslónő nem követheti. Olyan útra, amelynek a végén a végzet várja – az a végzet, amelyről már oly sok látomás kísértette. Minden a helyére kerül, a kígyó a saját farkába harap, valami véget ér, és valami elkezdődik…
A Vaják-saga befejező kötetében Sapkowski még magához képest is elképesztő bravúrral ábrázol nagyszabású háborút és ugyanakkor az egyes ember drámai sorsát. Képzeletének és érzékletes leírásainak hatására megelevenednek előttünk az országok, városok és falvak, a tőle megszokott nézőpontváltások pedig gondoskodnak róla, hogy a sorsszőtte történet végét a lehető legalaposabb, legmélyebb módon kapjuk meg.

Hirdetés