Kovács_Heni értékelése


>!
Kovács_Heni
Lion Feuchtwanger: A zsidó háború I-II.

Lion Feuchtwanger: A zsidó háború I-II. A zsidó háború / A fiúk / Eljön a nap

Csillagos ötös, kár, hogy nem lehet ilyet adni a Molyon.

A zsidó háború minden szempontból monumentális regény(sorozat), hosszú, izgalmas és roppant részletességgel tárja fel az I. századi zsidó-római történelem politikai összefonódását. Josephus Flavius, akinek igencsak hányattatott sorsát három császár uralkodásán keresztül követhetjük nyomon, valóban létező személy volt, méghozzá – úgy rémlik a könyvből –, az egyetlen zsidó történetíró, akinek a mellszobrát a római történetírók csarnokába helyezték. A doktorok ugyan bűnnek titulálták a dolgot, de Flaviust láthatóan nem zavarta, mit gondol a népe a rómaiak között való tetszelgésről.

Egy kissé részletesebben:
1. A regény, mint történelmi mű, elsősorban a zsidók korabeli társadalmi lecsúszását mutatja be, a diaszpóra területi szétszóródásának okait, ennek csúcspontja a címadó háború, amely során a rómaiak győztes hadjáratot vezetnek Júdea provincia ellen és porig rombolják a zsidó kultúra központját jelképező heródesi templomot. El lehet képzelni, mekkora csapás volt ez a zsidóság számára, a templom doktorai döntöttek ugyanis mindenféle vallási és életvezetési kérdésben, az új tanokat illetően is, a pusztulást követő bizonytalanság pedig remek táptalajt nyújtott a kereszténységnek ahhoz, hogy a zsidók egy részét „áttérítse”. A zsidók természetesen már a templom felégetése előtt is a bűnbakok szerepét viselték, utána embertelen módon ölték őket a nép szórakoztatására, a vallásuk terjesztését megtiltották, a kevéske jogukat megnyírbálták – Flavius feladata lett volna a büntetések enyhítése. Nem ment neki, elszúrta.

2. A regény, mint vallástörténeti mű, középpontjába a világpolgárság eszméjének kérdését helyezi, tehát azt, vajon lehet-e az ember egyszerre római és zsidó is, egymásba lehet-e integrálni két ilyen eltérő nép kultúráját, a judaizmus és politeizmus kibékítésével létre lehet-e hozni az egyetemes emberiséget? Flavius szerint igen, eleinte így véli:

"Az a fontos, hogy ami benne jó, engedje átáramlani a másokéiba, az idegen jót pedig saját magába kell felszívnia.
Ő lesz az első ember, aki példát mutat majd arra, hogyan kell ilyen világnézet szerint élni. Újfajta ember, nem zsidó többé, de nem is görög, nem is római: csiszolt szellemű világpolgár."

Flavius eszméje tulajdonképpen azon bukik el, hogy ő az egyetlen, aki világpolgár szeretne lenni, a rómaik elnézik ugyan az idegen vallásokat, de eszükbe sem jut komolyan venni az általuk babonásnak vélt zsidó hagyományokat, a zsidók pedig ragaszkodnak a saját Istenük és vallásuk kizárólagos igazságához, a szigorú nacionalista elhatárolódást választják. A végén azért ott marad az emberben a keserű szájíz.

3. A könyv, mint családregény azt mutatja meg, milyen összeférhetetlenek az emberek, vallásuktól és származásuktól függetlenül. Flavius van zsidó felesége és zsidó fia, görög felesége és görög fia, az egyik császár a nép által gyűlölt zsidó hercegnőt szereti – és hopp, milyen befolyással van a nép cselekedeteire a császár ingadozása –, a másik császárt megcsalják, és istenem, le sem lehet írni, mennyi minden történik ebben az ezerhétszáz oldalban. Házasságkötések, válások, születések, erőszak, boldogtalanság. Szomorú könyv ez, mindenféle szempontból, de főleg azért, mert egyik szereplő sem tud boldog lenni a maga helyzetében.
Az külön érdekesség, mennyire más jogok jutnak a nőknek a római és zsidó kultúrában, mintha két szélsőséget látnánk Mara és Dorion történetében, Bereniké jelenti köztük a mérleg nyelvét, de Flaviuson kívül tulajdonképpen ő az egyetlen világpolgár a regényben, habár nem integrálja a két kultúrát, hanem elfordul tőlük és létrehoz valami újat.

Josephus Flavius különben negatív főszereplő a javából, igazi antihős, hiú, önző és mégis emberi az önbecsapásával. A zsidóságért is harcolna és a saját sikeéért is, az elején úgy tűnik, valóságos küzdelem folyik benne, vajon melyiket válassza, a történet közepe felé azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy önmagának hazudik, amikor a zsidók hőse akar lenni, csak akkor hajlandó áldozatot hozni értük, ha az nem gátolja a személyes feljebbjutását, ha választani kell a saját céljai és a zsidó nép között, végül mindig maga mellett dönt, a doktorokra is csak addig hallgat, míg az érdekében áll, egyébként kénye-kedve szerint dönti el, követi-e az útmutatásaikat vagy sem. Szegény Flavius, a rómaiak és zsidók egyaránt megvetik a jellemtelenségéért, nincs mit csodálni rajta. Én sem szerettem, elfogadtam az emberi esendőségét, de dicséretet nem érdemel.

A legzsidósabb könyv volt, amit valaha olvastam.

3 hozzászólás

Lion Feuchtwanger: A zsidó háború I-II.

Lion Feuchtwanger: A zsidó háború I-II.

A világszerte rendkívül népszerű s nálunk is közkedvelt író a regénytrilógiájában az ókorba kalauzolja az olvasót: a Flaviusok – Vespasianus és Titus császár, főként pedig Domitianus „Úr és Isten” – uralkodásának napjaiba. Abba a korszakba, amelyben a központosított hatalom despotizmusa a csúcspontjához érkezik, s az egykori római köztársaság emléke már csak ártalmatlan legendaként él tovább. Feuchtwanger regényének hőse Josephus Flavius történetíró. Ez a különös, kivételes képességű ember egy bonyolult ellentmondásokkal terhes kor szimbóluma. Dávid törzséből származó pap, aki fegyverrel a kezében harcol a hatalmas Róma és a kicsiny Júdea egyenlőtlen háborújában a birodalom kegyetlen erőszakszervezete ellen, egyben azonban „világpolgár'” is, akinek a legfőbb gondja, hogy meglelje az egész ismert emberiséget egybefűző szálakat. Drámája abban rejlik, hogy sokáig nem tud dönteni az őt útjára bocsátó közösség szolgálata és személyes hiúsága, a hazájához népéhez való kötöttsége és tudományos pályafutásának vonzó, magasba emelő lehetőségei között. Élete alkonyán, reményeiben megcsalatkozva, szülőföldjére tér vissza, hogy végül – amire ifjúkorában nem volt képes – az újra fellobbanó szabadságharcban a halált válassza.

Hirdetés