vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Terry Pratchett: Cseles

Elkötelezett híve vagyok Sir Terry Pratchett munkásságának, de erről a regényéről a legnagyobb tiszteletem mellett sem tudok egyebet mondani, csupán annyit, hogy „jó volt”, holott a mester egyéb műveire többnyire a zseniális, lenyűgöző, szívbe markoló és elgondolkoztató jelzők megfontoltan visszafogott használatával igyekszem felhívni a figyelmet, még oly’ esetekben is, mikoron az ifjúsági regények tárházát gyarapítja az épp befejezett kötet, mint jelen esetben.
Hovatovább természetesen nem azt állítom, hogy ne emelkedne ki e kötet a serdülők és serdületlenek számára írt regények egyre sekélyebb és csalóka zátonyokkal teli tengeréből, ám sajnos nem dús vegetációjú szigetként, miként azt az Égből szőtt kalap teszi, csupán szirtként, melyen megpihenhet ugyan a fáradt utazó, ám vissza nem vágyik reá.

S hogy mire föl e sommás kijelentés?
Nos, nem tagadom, könnyed és humoros olvasmányra számítottam, amelyben egyenlő arányban jelentkezik a társadalmi és egyéni felelősségérzet nevében szót emelő lelkiismeret, valamint az ironikus és szatirikus fricskák, melyek a XIX. század középső harmadára céloznak ugyan, ám nem vétik el a XXI. századi olvasót sem. Való igaz, a könnyedség – olyasféle értelemben, melyet olvasmányosságként határoz meg az irodalomtudomány – nem hibádzik, hiszen jómagam is alig több mint egyetlen nap alatt értem a könyv végére. S persze humor is akad a sorok között, ám valahogy fakónak érződött, s nem volt elég éles a szatíra pengéje, amivel a szöveg odavág a visszásságoknak.
A történet pedig, nohát, vitathatatlan, hogy a sablonos szó nyilvánvaló túlzás lenne rá, de a tipikusan ifjúsági már olyan kifejezés, amellyel nem tudnék vitába szállni.
A regény címszereplője, habár számos tekintetben ízig-vérig a viktoriánus londoni nyomornegyedek gyermeke és foglalkozását tekintve az egyik legkevésbé attraktívat, a csatornakurkászokét mondhatja magáénak, mégis olyan tulajdonságokkal, képességekkel és mentori támogatással rendelkezik, amelyek miatt szerepjátékos körökben a „tápos” illetve a „mesélő kedvenc karaktere” eposzi jelzőkkel illetnék. S sajnos a cselekményszövésben akadnak olyan hiátusok, amelyek fölött egy ifjú olvasó nagyon is könnyedén túlteszi magát, ám a hozzám hasonló őszbe csavarodó fejű úriemberek már nem hunyhatnak szemet. Némely hajmeresztő fordulat és az a könnyedség, amellyel Cseles ifiúr a szédületes tempóban változó körülményekhez alkalmazkodik, nem vinné el a pálmát a történeti és szereplői hitelesség soha nem csituló versenyében.

Ám minden kifogásom ellenére le kell szögeznem, hogy ez egy remek regény.
Olyan, amelyet nyugodt szívvel lehet bármely kiskamasz kezébe nyomni (bár úgy vélem, hogy elsősorban talán a fiúk tetszését fogja elnyerni), mert a kisebb történelmi fikciók és csúsztatások dacára a számos nevezetes szereplő, Charles Dickens-szel az élen, valamint a korabeli London színének és fonákjának bemutatása garantálja, hogy egy hatalmas élménnyel és jó néhány érdekes gondolattal lesznek gazdagabbak azon fiatalok, akik az olvasásával ütik el az időt.
S netán némely kötelező és ajánlott olvasmány iránti idegenkedésük is oldódik némileg.


Terry Pratchett: Cseles

Terry Pratchett: Cseles

Cseles kurkász – a csatornák böngésze, aki a dickensi London nyomorában él.

Az összes senki tudja, ki ő. De azok közül, akik számítanak valakinek, senki.

Régebben tudta, milyen jövő vár rá: olyan, amely csupa téglafalú alagútból és rengeteg mocsokból áll. Ám amikor megment egy bajba került ifjú hölgyet, akkor kerül csak igazán nagy katyvaszba.

Ettől kezdve mindenki, aki számít valakinek, őt akarja elkapni.