dacecc P értékelése


>!
dacecc P
Kertész Imre: Sorstalanság

Időközben beszereztem a teljes Kertész-életművet, és szép lassan haladok vele, így akadt megint a kezembe a Sorstalanság is. A fejemben valahogy a film képei voltak meg, valószínűleg azért, mert azt csak 5 éve láttam, a könyvet még régebben olvastam. Ez is lehet az oka annak, hogy egy kicsit akaratlanul is negatívan álltam hozzá, mert szerintem a film komolyan borzalmas. Jó, hogy elővettem a könyvet, mert ez viszont egyszerűen fantasztikus. Hallgatom Kertész életút-interjúját, ahol azt mondja valahol, hogy úgy találta meg a könyvhöz a nyelvet, hogy eszébe jutott egy mondat: „A cukorrépa táplálóbb volt, de én jobban szerettem a marharépát.” Ez az a mondat, ami alapján megteremtette az egész mű stílusát. És én úgy gondolom, hogy nagyon működőképesre sikerült neki. A szöveg elég komplex, van benne egy maró gúny, vagy irónia, ami a beletörődés, a sok természetesen alatt húzódik meg. Olyan a nyelve, ami zavarba hoz, kizökkent, mást ad, mint amit az ember a témától várna. De ez a gúny, ez az irónia valahogy mintha önmagába fordulna, nem vicces, nem humorizál, nem kiforgat, hanem érzékelteti, hogy fejtetőre állt viszonyok közé került az ember. A normalitás hiánya állt az eddigi rend helyébe, és az ijesztő, hogy a főhős ebben is talál rendszert és racionalitást. Emiatt feszélyezett engem a könyv, olyan, mintha a természetes, hétköznapi szintre hozná le azt, ami a tökéletes ellenkezője a természetesnek. Azt hiszem, kulcsfontosságú ebből a szempontból a diktatúrában élő ember lelkiállapotának megértéséhez is a Sorstalanság. Ha így nézzük, egyértelműen túlmutat a holokausztregény kategórián.


Kertész Imre: Sorstalanság

Kertész Imre: Sorstalanság

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Valami mást kapunk, mint amit szokványos regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk” – írta a Sorstalanságról Spiró György: „létfilozófiát, amely szinte már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja.”

A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény.
Kertész Imre a valóságra eszmélés stációit rajzolta meg első jelentős művében. Hőse egy pesti zsidófiú, akinek először apját viszik el munkaszolgálatra, majd ő maga is táborba kerül. Olyan világnak leszünk tanúi, amelynek poklában nemcsak a való életről s a történelemről való tudás, hanem még a mindennapi tájékozódó készség is csődöt mond. A totalitárius állam lidércnyomásos, abszurd világa ez. Aki elszenvedőjévé kénytelen válni, annak nincsen többé egyéni sorsa. Ez a sorsvesztés is hozzátartozik a nácizmus sátáni valóságához.
A Sorstalanság a legjobb magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek. Az előadásmód hűvössége, részletező pontossága, a patetizmust a tragédiából kiszűrő irónia filozófiai mélységet ad a műnek, és utánozhatatlan stílust eredményez.
Kertész Imre ezzel a művével, mely első ízben – nem kevés viszontagság után – 1975-ben jelent meg, azonnal a kortárs irodalom élvonalába került. Később pedig, a regény német, spanyol, francia, holland, svéd, héber, olasz és angol fordítása nyomán bebizonyosodott, hogy a Sorstalanság nemcsak hozzánk szól, hanem minden kultúrnéphez, amely tudja, jelenével csak akkor lehet tisztában, ha múltjával számot vetett.

„Miért tartom Kertész Imrét jelentős, nagy írónak? Mert vállalja annak kockázatát, hogy akár mindenkinek a véleményével szembeszegüljön. Bármiről írjon is – a szabadságról, a személyiségről, a világ képtelenségéről, a boldogság útvesztőiről, a halálról vagy transzcendenciáról –, bámulatos képességgel tudja kiverekedni magát a megcsontosodott közfelfogás kelepcéiből. Ahelyett, hogy kielégítené az elvárásokat, olyan gondolatmenetekre és kijelentésekre ragadtatja magát, melyek, bátran merem állítani, titokban megütközést és döbbenetet váltanak ki.” (Földényi F. László)

Kertész Imrét számos irodalmi díjjal tüntették ki korábban is, többek között Kossuth-díjjal (1997), a lipcsei könyvvásár nagydíjával (1997) és legutóbb a Die Welt irodalmi díjával (2000).

Hirdetés