gesztenye63 P értékelése


>!
gesztenye63 P
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Mennyi minden megfordul az olvasó fejében Foer művét olvasva. Művéről írok, mert nem merek semmilyen más kifejezést használni. Regény, elbeszélés, történetmesélés? Mi ez? Ötletem sincs.

Rengeteg gondolat, érzések, álmok vihara, szélsőséges érzelmek – röpködnek, sziporkáznak, néha meg csak úgy előbújnak a sorok közül és megjelennek a szereplők emlékeiben, dialógusaikban, de észrevétlenül beóvakodnak az olvasóba is. És egyszer csak én vagyok Oskar, a nagymama, a nagypapa, de még Thomas is.
Abszurd, szürreális látomás ez, mondat- és gondolatfoszlányok, amelyek valahogy mégis csak velünk történnek, és valahol a végére saját rettentő valóságunkká válnak.
Számomra a legnagyobb tanulsága ennek a rémálomnak, hogy ha találtál már valamit, vagy valakit az életedben, amiért, vagy akiért érdemes holnap is felkelned, akkor hagyd abba végre a görcsös keresést. Lazulj el, köszönd meg bárkinek, bárminek, vagy akár magadnak azt, ami megadatott számodra és kezdd el végre megbecsülni.
Nap, mint nap el kell mondanod, le kell írnod, vagy rajzolnod, el kell énekelned, vagy akár csak dúdolnod, hogy fontos neked, örülsz neki, hogy melletted van és szükséged van rá.

A veszteséget, a gyászt feldolgozni olyan kihívás, amellyel még az egészséges, önmagával és a külvilággal harmóniában élő lélek is csak vért izzadva birkózik meg. Ha van minek, vagy kinek örüljünk, becsüljük hát meg a valódi értékeinket, amíg a magunkénak tudhatjuk azokat, mert Drezda, Hiroshima, vagy az iker-tornyok soha nem küldenek előre táviratot, csak betoppannak…

Nagyon súlyos alkotás ez a könyv, érdemes elolvasni. De csak csínyján vele, mert elképzelhető, hogy darabokra szed, szétcincál és nem úgy rak össze, ahogyan vártad.

4 hozzászólás

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Mit tegyen az ember, ha Manhattanben él, kilencéves, és feltaláló, ékszertervező, ékszerkészítő, amatőr entomológus, frankomán, vega, origamista, pacifista, dobos, amatőr csillagász, számítógép-tanácsadó, amatőr régész, továbbá ritka pénzérmék, természetes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtője? Mit tegyen az ember, ha kilencéves, és 2001. szeptember 11-e óta nem látta az apját? Ha nincs más fogódzója, csak a régi holmik, és az üzenetrögzítő magnószalagja apja utolsó telefonhívásaival, amit el kell rejtenie az anyja elől? Mit tegyen, ha talál egy titokzatos borítékot az apja szekrényében, amelyben csak egy kulcs lapul, és a papíron egyetlen szó: Black? Viszonylag egyszerű: fel kell keresni az összes Black nevű embert New Yorkban, és megtudakolni, hogy milyen zárat nyit a kulcs. Ami 216 lakáscím. Vagy megkeresni a zárat, bár minden 2777-ik másodpercben egy újabb zár születik New Yorkban. Kissé bonyolítja a dolgot, hogy hősünk betegesen retteg a tömegközlekedéstől, ezért mindenhova gyalog megy. És persze számos más megválaszolandó kérdés akad. Vajon szerelmes lesz-e még egyszer a mama? Ki a titokzatos bérlő, aki beköltözött a nagyihoz? Mit rejt a magnószalag, amin a papa utolsó üzenetei vannak? Erre ad választ Jonathan Safran Foer, a világsikert aratott Minden vilángol írójának új, több nemzedéken átívelő családtörténete, amelyből megtudhatjuk, hogy néha még az se segít, ha az ember feltalál „egy spéci vízelvezetőt, amelyik végigmegy minden New York-i párna alatt, és a víztározóba vezet. Amikor az emberek álomba sírják magukat, a sok könny mind ugyanoda folyik, és reggel az időjárás-jelentésben bemondhatják, hogy a Könnyek Vízgyűjtőjében csökkent vagy nőtt a vízszint, és akkor mindenki tudná, hogy New Yorkban az emberek milyen szomorúak.” Megrendítő történet, egy elképesztő intelligenciájú és képzelőerejű kisfiú odisszeiája, aki a World Trade Center összeomlásakor eltűnt papáját keresi.

Hirdetés