omam értékelése


omam>!
Samantha Shannon: Csontszüret

Most, hogy itt vagyok, nagyon nehéz bármit is mondani. Tudjátok, ez az a tipikus érzés, amikor nagyon tetszett egy könyv, és csak próbálod összeszedni azt a rengeteg gondolatot, ami felmerült benned olvasás közben, de annyira koncentrálsz, hogy semmi nem jut eszedbe. Igyekszem olyat mondani, amit nem írtak már le előttem vagy százan… persze ez nyilván lehetetlen, de azért próbálkozni szabad, nem?

Rég volt már a kezemben ilyen regény, mint a Csontszüret – talán már hónapok óta nem volt semmi, ami ennyire lekötött volna, amit egész nap vártam volna, hogy mikor lesz már időm nyugodtan leülni, és elmerülni benne. Jól van, azt kénytelen vagyok bevallani, hogy az első harminc-negyven oldal tömény kínszenvedés volt: mindig legalább kétszer el kellett olvasnom egy oldalt, mire felfogtam, nagyjából miről van szó benne. Én már komolyan ott tartottam, hogy jesszusom, én ezt nem bírom, hogy lehet valami ennyire dögunalmas?! Már annyit panaszkodtam róla a szüleimnek, hogy azt kezdték ajánlgatni, hagyjam félbe, csak ne kelljen húszadszorra is végighallgatniuk, miért is alszom be mindig majdnem a történeten. Ó, dehogy történeten! Semmi nem történt még akkor a könyvben, a főszereplő még csak ott tartott, hogy oldalakon keresztül ecsetelte, milyen is az a világ, amiben él: Scion London 2059-ben, ahol a tisztánlátóknak (I mean: azoknak, akik látják a „vándorló lelkeket” – halottakat –, és vannak különböző különleges képességeik) rejtőzködniük kell, mert az utcákon csak rájuk lesnek. Az írónő ugyanis beleesett abba a hibába, hogy egy teljesen új helyet, életet akart megteremteni, és a legelején akart mindent elmagyarázni. Az új világgal semmi problémám sincs, anélkül az egész sztorinak egyáltalán nem lenne értelme, mert kinyírná az alaphelyzetet, de ennek a világnak a megismertetését már rögtön az elején sikerült elrontani.

Csak egy kérdés, gyerekek: ti hogy értetek meg könnyebben egy társasjátékot? Ha valaki elkezdi nektek magyarázni, hogy hogyan is megy az egész, még mielőtt elkezdenétek játszani, vagy ha szépen időközben, fokozatosan „adagolják” neked a feladatokat, és van időd megemészteni őket, kitapasztalni a dolgokat? Lehet, hogy nektek más a véleményetek, de rám személy szerint a második igaz. És így van ez a könyveknél is. Hiába írtak le mindent a legelején, ami megmaradt belőle, az kábé egyenlő a nullával. Annyit tudtam továbbra is, amennyi a fülszövegből is kiderült. Túl tömény volt az első fejezet, az írónő konkrétan ránk zúdította azt a hatalmas információtömeget, amit neki rengeteg ideje volt kigondolni, nekünk viszont úgy kellett kihámozni belőle azt, ami tényleg fontos. És hát… be kell vallanom, hogy nekem még azt sem igazán sikerült, annyira kínkeservesen szenvedtem át magam rajta.

Így belevágni a regénybe elég merész vállalkozás volt, részemről, és Samantha részéről is (imádom a keresztnevükön szólítani az írókat, ti nem? xD), az utóbbit már ecseteltem, az én oldalamat még nem nagyon. Ugye, azt már említettem, hogy konkrétan annyit fogtam fel az egészből, hogy a főhősnőnk, Paige egy álomjáró, és egy illegális szervezetnek dolgozik. Ja, plusz még azt is, hogy iszonyatosan vigyáznia kell, ha kimegy a városba, mert mindenhol a tisztánlátókat (abnormálisokat) keresik, és ha elkapják, az nem túl fényes. Ez nem hogy nem sok, de még annál is kevesebb ahhoz, hogy utána értsem azokat az új szavakat, amik említésre kerültek később. Van egy olyan érzésem, hogy akkor is elég homályos lett volna ez a sok minden, ha a legelején odafigyelek na de most komolyan, nem tehetek róla, rémes volt, mert ennyit képtelen vagyok egyszerre megjegyezni, még akkor is, ha épp nem a legújabb törianyagról van szó. (Mindig a törivel jövök, tudom… de most mit csináljak, ha az agyamra megy? Legközelebb majd a bioszt emlegetem, csak a változatosság kedvéért.)

Mindezek után tehát tökéletesen tudatlanul belevetettem magamat az eseményekbe. Még ez sem nyerte el túlságosan a tetszésemet, ugyanúgy nem voltam képes követni, mi történik, a párbeszédek unalmasak voltak, a szereplők se nyűgöztek le nagyon, akik eddig megjelentek… Minek is szépítsem? Elég pocsék kezdet volt ez. Aztán nem sokkal később volt egy pont, a metrós jelenetnél, amikor igazán elkezdtem élvezni az olvasást. Végre egy kis izgalom! És innentől már csak faltam a sorokat, jó könyvmoly módjára. És nem csak azért, mert eseménydús volt – aki ismer, az tudja, hogy nálam ennyi nem elég ahhoz, hogy végeérhetetlenül áradozzak valamiről.

Ott van például mindennek az alapja, az ötlet. Teljesen átlagosnak tűnik: egy disztópia (bár ha azt vesszük, ez csak bizonyos személyek szempontjából számít bele ebbe a műfajba: vannak olyanok is, akik boldogan élik a problémamentes életüket, és észre sem veszik, mi zajlik az orruk előtt), egy különleges főszereplővel, akit a fülszöveg csak valami álomhackerként emleget… Az ember simán elmegy mellette, mert annyira nem figyelemfelkeltő. Ez a „Samantha az új J. K. Rowling” a borító hátoldalán pedig még ellenszenvessé is teszi egy kicsit. Nincs olyan, hogy az új J. K. Rowling. Kész passz. Belőle egy van, ahogy mindenki másból is. És ezt nem azért mondom, mert akkora fanja lennék – mondjuk az igaz, hogy én is a közé a kismillió ember közé tartozom, akikkel a Harry Potter szerettette meg az olvasást –, de az ilyen kijelentésekre elég érzékenyen reagálok. Na igen, szóval, mielőtt itt elkalandoztam volna, ott tartottam, hogy eleinte úgy néz ki, mintha semmi különösebben újat nem tudna nyújtani. Mégis, valahogy nem éreztem klisésnek, vagy olyannak, mint amit már hatezren megírtak volna előtte.

Szerintem alapvetően nem az a baj, ha valamiben előfordulnak közhelyek: ma már szinte lehetetlen olyat írni, amiben csak teljesen új elemek vannak, amiket még nem használt előtte senki ugye, nem mindenki J. K. Rowling xD. Én hiszek abban, hogy akkor is lehet valami különleges, ha mit tudom én, van benne szerelmi háromszög – csak hogy az egyik leggyakoribbat említsem a klisék közül. Számomra az a(z egyik) fontos dolog egy könyvben, hogy nyújtson valami különlegeset, ami említésre méltó, ami miatt tényleg megérte kiadatni azt, és nem csak szegény fákat irtjuk miatta. (Igenis van, nem is olyan kevés olvasmányom, ami elolvasása után rendesen megsirattam az érte legyilkolt fákat. Szerencsére a Csontszüret nem ilyen volt.) Mostanában egyre több olyan fordult elő velem, hogy halálra untam valamit, mert teljesen kiszámítható volt az egész cselekménye – pont abból az okból kifolyólag, hogy már vagy nyolcvanezren megírták már ugyanazt az adott író előtt.

És ez szomorú. Nem is tudom, kihez forduljak. Gyászolom az irodalmat.

Bátran merem állítani, hogy a Csontszüretet kiadni nem csak puszta pazarlás volt, hogy az igénytelen „könyvmolyok” (akinek nem inge, ne vegye magára) megvegyék, és imádják, mintha valami akkora alkotás lenne. Ahogy ezt sok mással is teszik. De ezt tényleg van miért isteníteni. Hiába az a lassú bevezetés, ez akkor is egy csoda, és nem vagyok elfogult. Oké, a fordítás nem volt a legjobb igen, továbbra is fenntartom a jogot halogatni az ömlengésemet, és fokozni az izgalmatokat, nem egyszer fogtam a fejem, hogy lehet valaki ennyire nagy balfék, hogy így fogalmaz… Keveredett a múlt és a jelen idő, volt olyan, hogy egyetlen nyamvadt mondaton belül – így kinyírni egy angolul bizonyára gyönyörű megfogalmazást! Borzalmas. Ez a magyar nyelv teljes megszégyenítése, az ikes igék használatáról nem is beszélve. Néha ettől maximálisan élvezhetetlenné vált, pedig én láttam benne azt, hogy egy valamirevaló fordítóval csodaszép sorokat lehetett volna kihozni az egészből, ahogy ez az eredeti nyelven biztos vagyok benne, hogy meg is valósult. Magyarok vagyunk, akkor beszéljünk már helyesen! Főleg, aki fordítónak megy. Mégis mit gondol? Majd valahogy összedobja az egészet, és bezsebeli a pénzt? Azért ez nem így megy. A kiadó meg igazán odafigyelhetne, mit küld a nyomdába.

Ezzel csak terjesztik a helytelen beszédet, és ez is szomorúvá tesz. Elkeserítő, milyen nagy az igénytelenség, amikor elvileg a könyveknek valahol az is lenne a lényege, hogy az emberek művelődjenek belőlük, így viszont csak azt tanulják meg, hogy „elmosolyodok”, „eszek”, „alszok”. Szánalmas. Az ikes igékre pedig A fiúknak, akiket valaha szerettem óta nagyon ki vagyok élezve, mert az is hemzseg ezektől (drága Könyvmolyképző! mégis milyen könyvmolyokat képzel te?).

Nos, most, ha már mindenkit ilyen jól lehordtam, talán azt is elmondhatnám, amitől olyan zseniálisnak tartom ezt a regényt. (Valahogy ez a rész mindig nehezebb… Szidni a dolgokat mindig sokkal egyszerűbb, mint helyesen megfogalmazni jó érzéseket.)

Ugye az a történet kezdete, hogy Paige-et elviszik Sheol I-be, a börtönvárosba, ahol az abnormálisokat beosztják különböző gazdákhoz, tulajdonképpen rabszolgává téve őket. A főszereplőnket a vérhitves/nagymester – a legfőbb vezetőnő jegyese –, Arcturus választja ki magának, mert különös lehetőséget lát benne. Ebből pedig érdekesebbnél érdekesebb dolgok bontakoznak ki… Többek között Arcturus és Paige kapcsolata fogott meg nagyon. Szerintem valami hihetetlenül gyönyörűen ki van dolgozva, ahogy az a tömény undorodás és gyűlölet (főként Paige oldaláról) átfordul valami egészen másba. Nincs szebb az ilyennél. Nagyon érdekes az ilyen, amikor végigkövethetek egy ilyen jellegű folyamatot, ami tele van érzelmekkel – és itt most nem a gyengéd, szerelmes fajtákra gondolok. Mind a két oldal, Arcturusé és Paige-é is zseniális, és az ő egymáshoz való viszonyulásukból születik egy olyan kapcsolat, ami leutánozhatatlan.

Míg a nagymester hideg, és időnként már-már idegőrlően nyugodt, Paige egy olyan lány, aki nem hagyja magát, csak azért is gúnyolódik, és kiáll az igazáért. Mégis a nagymester tűnik nyitottabbnak a közös munkára, rajta látszik, hogy tényleg szeretne valamit elérni, Paige pedig a végsőkig ellenáll, és mélységesen megveti a másikat. (Mondtam volna, hogy másik embert, de az nem igaz, mert rephaita.) És aztán mégiscsak történik valami… amit nem mondok el nektek, haha. #gonoszMíraPART1 Nem, amúgy csak nem akarok spoilerezni, inkább olvassátok el a könyvet, és imádjátok velem együtt.

Az még különösen tetszett, ahogy Paige álmaiból megismerhetjük őt magát, a korábbi életét, ezen keresztül pedig tágabb képet kapunk arról, mi is játszódhat le benne, miközben „fogolyként” Sheolban van. Értelmet nyernek a tettei, és szépen lassan minden kirakós a helyére kerül, de természetesen addig megkapjuk az írók kedvencét, a titokzatoskodást. Sokan azt mondják, hogy azok a könyvek, amikben sok a visszaemlékezés, rosszak. Én meg így… where’s the problem? Van, amikor ezek kifejezetten szükségesek, és ezektől válik az összhatás színesebbé, mint itt is. Így a szereplőket teljesen sikerült kidolgozni, és ezáltal olyan fontos karakterekről is rengeteget megtudhattunk, akikről egyébként nem nagyon sikerült volna, mert ők távol voltak a főhősünktől. (Ilyen például Nick, akit egyszerre szeretek és ki nem állhatok. De talán az előbbi az erősebb érzés bennem.) Most mondjátok meg, nem lett volna fura, ha a könyv végén csak random nevekkel dobálózott volna az írónő, amiket még életünkben nem hallottunk, és úgy kellett volna kibogozni, hogy most akkor ki kicsoda, és mit jelent Paige-nek? Nekem speciel nem hiányzott.

Így az egészet átgondolva, a könyvben engem leginkább az emberi (na meg nem emberi, hanem rephaita) kapcsolatok ábrázolása ragadott meg: Arcturus és Paige, az emberek összetartása, a segítségnyújtás, a bizalom kialakulása, a segítségnyújtás, a kiállás egymás mellett… de említésre méltóak az ellentétesebb viszonyulások is, az, hogy a rephaiták milyen lenézéssel fordulnak az emberek felé, miközben az utóbbiak is mélyen megvetik őket a viselkedésükért… És még sorolhatnám. Oké, az izgalom is fontos volt, és az is, hogy amennyire távoli és elképzelt világban játszódik, annyira közeli és valóságos a megvalósítás. A párbeszédek élethűek, a szereplők árnyaltak, és úgy gondolom, hogy már ha csak a fantasy részét nézzük, Samantha már akkor is képes volt újat mutatni, mert semelyik másik könyv ebből a műfajból nem hasonlítható ehhez.

3 hozzászólás

Samantha Shannon: Csontszüret

Samantha Shannon: Csontszüret

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Samantha az új J.K.Rowling
The Sunday Times

Sötét bűbáj és gonosz varázs a fantasy szerzők új generációjának legjobbjától.
Booklist

A szindikátusnak dolgoztam. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek. Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármit kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt a I-4 szennyesében turkálni, Jaxon záros határidőn belül már ugrasztott is. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve.

2059. Scion London.
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…

A The Bone Season trilógia, akár a Mátrix és Az éhezők viadala, korunk nagy sagája. A könyveket immár 24 országban magas előlegért vették meg a legjobb ifjúsági-fantasy kiadók, a történetből készülő filmet a Hobbit stábja készíti, akár az új Twilight is lehet belőle.

Hirdetés