vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Sepsi László: Pinky

Noir-fantasy bűnregény, ami elsősorban a hangulat, és nem a fő történetszál miatt marad majd számomra emlékezetes.
Sepsi László nagyon nagy fába vágta a fejszéjét, s nem azért, mert írt egy urban fantasy, noir krimi hibridet – olyat azért láttunk már, nem is egyet –, hanem, mert ennek örve és leple alatt egy kortárs, generációs regény került ki a kezei közül. Valami olyasmi, mint amivel Grossman próbálkozott a Varázslókban, csakhogy vele ellentétben a magyar kollégája nem lövi tökön a saját koncepcióját a cselekménnyel.
Csak lábon.
Mert az elvi fő cselekményszál: annak kiderítése – és ezt nem véletlenül nem hívom nyomozásnak –, hogy az egyre szaporodó gyilkosságok mögött ki áll, és miért kezdett ebbe a véres leszámolásba, igencsak sántikálva halad előre. S bár van három csavar is a történetben, az elsőt spoiler még talán nevezhetjük meglepőnek, de a másodikat spoiler kb. a harmincadik oldalnál kitaláltam, és nagyon meglepődnék, ha valaki nem, a harmadik csavarra pedig csak vállat vontam. spoiler
De még így is – ha véresen, szitkozódva és bicegve is – Sepsi célba ér, nem úgy, mint Grossman, aki csak nyavalyogva vergődik az önsajnálat dágványában, és nem képes szembesíteni a hőseit azzal, hogy mi a $@!% csesztek el, és mitől üres az életük.

Mert az elsődleges cselekményen túl szerintem valahol mindkét könyv arról szól, hogy milyen könnyű elveszíteni a hitet, amit az ember saját magába vetett, a reményt, hogy bárminek is van jelentősége az életben, végül pedig magukat az álmokat is, és beleszürkülni abba a vakító semmibe, amit életnek hívnak.
Hogy milyen könnyű rászokni azokra a pótlékokra, amelyekért az embernek a saját lelkét kell, hogy feláldozza.
S mindezt miért?
Csak hogy elmenekülhessen az önmagával való szembenézés elől.
Sepsi pedig mindent megtesz, hogy a főszereplője a regény végére már ne tudjon se rejtőzni, se menekülni ez elől a szembesítés elől.

A regény nagyon könnyen felismerhető allúziókkal dolgozik. A legnyilvánvalóbb a Pán Péter, és nem csak a Csingilinget idéző tündérek miatt. spoiler De ezen kívül is volt egy sornyi olyan utalás, ami számomra a legkülönbözőbb viktoriánus kori meséket és rémtörténeteket idézte meg, kezdve az Alice Csodaországbannal, a Drakulával és Dr. Jekyll és Mr. Hyde-dal, hogy csak az általam felfedezni vélteket említsem.
Mert bármennyire is modern urban fantasynek is tűnik a zsáner első látásra, számomra mégsem az volt, hanem félig-meddig XXI. századi díszletek között játszódó neogótikus horror, ahol nem a nyilvánvaló bűneseten van a hangsúly, hanem azon, hogy ki és miért válik bűnössé, és képes-e megbirkózni azzal a teherrel, amit a saját gyengeségének felismerése okoz.

A regény erőssége a hangulat, a hangulat, ami Jynx visszaemlékezésein keresztül ragadja meg az olvasót. Ez nagyrészt a főszereplő hard boiled krimikből átemelt E/1-es narrációjának köszönhető, ami szerencsére pont annyira cinikus és kesernyés, ami még bőven a hitelesség határán belül tartja a szöveget. Bár akadt néhány kisebb ütemvesztés, de semmi komolyabb megbicsaklást nem éreztem olvasás közben, és különösen tetszett, hogy Jynx önreflexiói sem voltak túltolva, sem a vagány és laza, sem pedig a mérhetetlenül önmarcangoló irányba.
A világ, ahol a regény játszódik szintén nagyon erős hangulati elem. A város pont olyan antagonisztikus ellentmondásoktól gyötört, mint a főhős lelke. Roskadozó, ósdi épületek, lepukkant bárok, szomorú, magányos lelkek és a múltból ottragadt, a megváltozott körülményekhez úgy-ahogy alkalmazkodó, de így is anakronisztikusan idegen mágikus kreatúrák tanyáznak a város vadabbik, a főszerelő által bejárt felén. De felvillan a rendre vágyó, a másságot elutasító, sőt kiirtandónak tartó fanatizálható csőcselék képe és az őket irányító és manipuláló hatalmak képe is.
És az, hogy mekkora árat kell fizetni azért, ha valami az egyik oldalról át akar kerülni a másikra…

5 hozzászólás

Sepsi László: Pinky

Sepsi László: Pinky

Sepsi László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbevesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem csak az emberi és a nem-emberi lélek működésével van tisztában, hanem arról is pontos fogalmai vannak, aminek talán még lelke sincs.

Új regényében olyan világot alkotott, ami bár minden oldalon újabb és újabb meglepetéssel szolgál, egészében véve mégis kényelmetlenül otthonos. Mert bár magunknak is nehezen valljuk be, nagyonis jól ismerjük a mindent átszövő korrupció csatornabűzét az orrunkban, a városlakók mellére esténként sötét démonként telepedő kilátástalanságot, de a beláthatatlan pusztulás apró réseiből elő-előbukkanó szépséget és csodákat is, amik miatt mégis, mindennek ellenére felkelünk reggelente.

A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen furcsának tűnik elsőre, olyan természetességgel eszi bele magát az ember agysejtjeibe, és egy pillanatra sem ereszt el a szélesvásznú végkifejletig. Egyben pedig újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával.
Dunajcsik Mátyás