Bolondkandúr értékelése


>!
Bolondkandúr
Ray Bradbury: A tetovált ember

Jólesik néha egy kis klasszikus sci-fi. A tetovált ember 1951-ben jelent meg, amikor az űrutazás még távoli álom volt csupán. Akkor azt gondolták, hogy a jövőben karcsú rakéták szállítják az embereket keresztül-kasul a világűrben, a Vénuszt és a Marsot a tudósok is a Földhöz hasonló, lakott bolygónak tartották. Az atomháborútól rettegtek a legjobban, a második helyen az idegenek inváziója állt.
Mindezek a témák megjelennek ezekben a kiváló novellákban is, de csak háttérként. Ezért nem is érezni porosnak őket, Bradbury az embert (sőt: az Embert) állította a középpontba, hogy miként reagál az új, sokszor extrém körülményekre. Igazi humanista író, kicsit naivnak tűnhet innen a 21. századból, ahol az embert a szörnyeteg különböző fokozataiként szokás ábrázolni.
Nekem mindegyik történet tetszett, külön kiemelném A róka és az erdő címűt, amelyben a hidegháború idegbeteg légköre kísért (meglepő módon előlegezi meg Philip K. DIck későbbi írásainak hangulatát), valamint a mára félelmetesen reálissá vált Gyerekszobát.


Ray Bradbury: A tetovált ember

Ray Bradbury: A tetovált ember

A tetovált ember napközben olyan, mint bárki más. Leszámítva persze a bőrére pingált remekműveket. Az éj leszálltával azonban a képek életre kelnek, és ablakot nyitnak a jövő lehetséges világaira, melyek legtöbbje bizony elég nyomasztó. A kötet tizennyolc elbeszélése mégsem ijesztgetni akar, inkább figyelmeztetni. Figyelmeztetni a jövő veszélyeire, melyek csirái legtöbbször már a jelenben megtalálhatók, ám ha ezt most felismerjük, még nem késő tenni valamit ellenük. Régi tartozásunkat rójuk le ennek a világhírű könyvnek a kiadásával, melyben Bradbury ismét bebizonyítja, hogy mestere a szavaknak, és hogy számára a legelgépiesedettebb társadalmakban is az „emberi tényező” a legfontosabb.

Hirdetés