n P értékelése


>!
n P
Nádas Péter: Világló részletek

Ez nekem az irodalom szerelme, az első mondattól kezdve. Az ajtónyitása, a hangok hallása, az ízek érzése, az élet látása. Izgalmas belépni, hallani, érezni, látni. Egyszerűbben: jó olvasni. -mondtam néhány oldal után.

Kinek íródik egy memoár? Kinek ír az ember, kinek kutatja, jegyzeteli, elképesztő nagy munkát fektetve minden vele megtörtént esemény rögzítésébe? Én azt mondom, elsősorban magának írja. Nem azért, hogy önmagát megörökítse, hanem, hogy önmagában örökítve, emlékezve legyen mindaz, ami történt. Ez az írói rész, feladat. Mi az olvasó része, feladata? Hogy bele tudjon telepedni, vele tudjon újra élni, hogy kellően nyitott és érdeklődő legyen 1200 oldalnyi könyvre. Az élet több mint 1200 oldal. Induljunk ki ebből. Minden nem leírható, mert nem emlékszünk rá, mert nem tartjuk lényegesnek, mert esetleg másokat hozunk be, akik ezt nem akarnák. Talán több a kimaradt emlék, mint amit Nádas megoszt velünk. De. amit ránk bíz, az felfoghatatlanul sok. Egyszerre sok és szinte beláthatatlan, vele együtt osztjuk a történelmét ostrom előttre és ostrom utánra. Vele együtt változunk, növünk fel, ismerünk meg és veszítünk el embereket, érzéseket, tárgyakat, leszünk része a Nádas családtörténetnek és Magyarország történelmének. Rendkívüli bátorsággal és valami belülről áradó őszinteséggel tudja apróra boncolgatni az életét. (volt, hogy zavarba jöttem ettől a nyitottságtól). Én a memoárokat „örök könyvnek” mondom. Az örökben beleértve mindazt, amit örökségként hagynak az olvasóra. Tisztelettel elfogadom.


Nádas Péter: Világló részletek

Nádas Péter: Világló részletek

„Egyszer egy többnapos pilisi kiránduláson, amikor sehol nem volt se vége, se hossza az útnak, csak mentünk és mentünk valahol Dömörkapu és Pilisszentkereszt között az erdőkben, nem lehetett felfogni ésszel, hogy minek megyünk, hová ereszkedünk, hová kapaszkodunk ezeken a hegyeken, és miért nem visznek, mért olyan csöndesek, hogy nekünk gyerekeknek már kiabálni se legyen szabad, majd ha tisztásra, mezőre érünk, ott kiengedheted a hangodat, mert az a bevett szokás, hogy az ember az erdőben nem ordibál, nem zavarja a madarakat és a vadakat, és már jó messzire a menedékháztól, ahol egy nagy, jéghideg hálóteremben az egész társasággal, felnőttekkel, gyerekekkel nagy hangoskodások közepette eltöltöttük az éjszakát, arra is megtanítottak, hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak.
És azonnal megjegyeztem.”

„Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét” – írta a szerző a Párhuzamos történetekben. Saját emlékiratában, amelyet az Olvasó a kezében tart, ennek megfelelően egyedülálló módszerrel kerüli el ezt a legendagyártást. Bevésődött emlékképeiből – a „világló részletekből” – kiindulva először az álomfejtés módszerével fölidézi az eredeti élmény összetevőit, a hangokat, látványokat, szagokat, érzeteket és emóciókat, majd ezek alapján rekonstruálja, hogy mi történt, hol és mikor. A másoktól hallott történeteket elemeikre bontja, hogy kiszűrje belőlük a tudatos vagy tudattalan torzításokat, majd a megtisztított életanyag és a leleplezett torzítások alapján rekonstruálja újra, hogy mi történt, hol és mikor. Innen pedig koncentrikus körökben halad tovább az okok, körülmények, motívumok, előzmények és következmények felé, míg végül kirajzolódik a történtek jelentése és jelentősége a saját személyes életében és az attól elválaszthatatlan, közös emberi világban.
E módszer eredményeként láttató erejű leírások, izgalmasnál izgalmasabb történetek, rejtett összefüggéseket feltáró nyomozások követik egymást e rendkívüli, rendhagyó emlékirat lapjain.

Hirdetés