eme P értékelése


>!
eme P
Sepsi László: Pinky

Nem igazán tudok hozzáfűzni semmi újat ahhoz, amit már az előttem értékelők leírtak, legfennebb az én és a könyv -sztoriról pötyöghetek pár sort.
Elsőként arról, hogy nemhogy nem nagyon olvasok a műfaj(ok)ban, még a megnevezésükkel sem sokat tudok kezdeni. Úgyhogy valójában fogalmam sem volt, mibe is vágtam a fejszémet (és töredelmesen bevallom, a regény első kb. egyharmadában a bizonytalanság és tájékozatlanság állapota fenn is maradt). Nehezen állt össze a kép, és ennek a fentiek mellett bizonyára a cseppenként adagolt információ, a nagyon is kihagyásos elbeszélői technika is oka lehetett. Aztán lassan összeállni látszott a történet, onnatól pedig nem volt megállás. Magam is meglepődtem rajta, mennyire vitt magával a szöveg, és mennyire képes voltam a regény világát belakni. Pedig egyáltalán nem rózsaszínű világ ez, sőt. Aztán rájöttem arra is, minek tulajdonítható, hogy az amúgy vérfarkasoktól, vámpíroktól, tündérektől és egyéb fantázialényektől eléggé menekülő olvasói énem szívesen belement a kalandba: nem annyira a gyilkos(ok) megtalálásának a vágya vezette, mint inkább a vázolt világ borzongatóan ismerős volta. Álruhában, elvarázsolva, térben-időben meghatározatlanul, de ismerősen áll előttünk a politikai-hatalmi machinációk, társadalmi viszonyok és erőviszonyok képe, a mások léte árán fenntartott bódulat, mely annyira könnyen a hatalom kiszolgálójává teszi az embert.
Ősrégi, változatlan, örökérvényű séma, ami engem valamiért mindig meg tud szólítani.
A regény krimiszála már annál kevésbé, bevallom, picit untam is. Szerencsére Jynx alakja a maga pinky-függőségével ébren tartotta a kíváncsiságomat. Így inkább utána nyomoztam, miközben azt próbáltam kitalálni (sikertelenül), hogy a pinky révén a szereppróbálgatások során igazi önmagát próbálja-e megtalálni, vagy inkább önmagától szabadulni. Amúgy a pinkyt mint a regény központi szimbólumát különösen jól eltalálta a szerző, kellően birizgálta a fantáziámat spoiler.
Atmoszférateremtésben, nyelvezetében is a vártnál erősebbnek látom a regényt, és bár lehet, hogy számos zsánersémával dolgozik (nehéz megítéltem, merthogy, mint említettem, friss vagyok a műfajban, és a csecsemőnek minden vicc új…), rám újdonságként hatott. Megbeszéltem magammal, nem volt egyszerű vita, hogy bár határterületen mozog, én inkább zsánerként könyvelem el. Ebből a zsánerből viszont szívesen olvasnék még.


Sepsi László: Pinky

Sepsi László: Pinky

Sepsi László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbevesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem csak az emberi és a nem-emberi lélek működésével van tisztában, hanem arról is pontos fogalmai vannak, aminek talán még lelke sincs.

Új regényében olyan világot alkotott, ami bár minden oldalon újabb és újabb meglepetéssel szolgál, egészében véve mégis kényelmetlenül otthonos. Mert bár magunknak is nehezen valljuk be, nagyonis jól ismerjük a mindent átszövő korrupció csatornabűzét az orrunkban, a városlakók mellére esténként sötét démonként telepedő kilátástalanságot, de a beláthatatlan pusztulás apró réseiből elő-előbukkanó szépséget és csodákat is, amik miatt mégis, mindennek ellenére felkelünk reggelente.

A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen furcsának tűnik elsőre, olyan természetességgel eszi bele magát az ember agysejtjeibe, és egy pillanatra sem ereszt el a szélesvásznú végkifejletig. Egyben pedig újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával.
Dunajcsik Mátyás

Hirdetés