vicomte P értékelése


>!
vicomte P
China Miéville: Vastanács

Posztmodern és minimalista prózai elemekkel dúsított, osztályharcos fantasy, amely egy vadnyugati, sínen gördülő steampunk tanácsköztársaság legendáját meséli el.
Minden elemében eléggé weirdnek hangzik, nemdebár? És mégsem volt jó…

Bármennyire is nagyra becsülöm Miéville munkásságát és Bas-Lag bizarr világának megkreálásba fektetett hallatlan energiát, ez a könyv nagyon nem volt a szívem csücske. Egyszerűen azért, mert bár ebben a kötetben is megtalálható az előző részek összes erénye, de a korábban is zavaró momentumok itt már-már epikus szintre emelkedtek, és nem egyszer jutott eszembe, hogy bárcsak inkább képregényben olvasnám ezt a sztorit, és sajnos nem azért, mint a Perdido esetében: tudniillik mert a vizuális fantáziámat felcsigázta a szöveg burjánzóan kaotikus képi világa, hanem mert azzal legalább gyorsan végeznék…
Aminek örültem, hogy itt is találkozhatunk olyan könnyed hanyagsággal felhasznált káprázatosan egyedi ötletekkel, amelyek tizedéért örömmel adná a fél veséjét a legtöbb fantasyíró. Az eszképista karakterépítési kelléktárának teljes mellőzése is kedvemre való volt. Csöppet sem zavart, hogy a zsánerben szokatlan hátterű, jellemű és motivációjú szereplőket követhettem nyomon, akik az adott világ keretein belül reális figuraként mozgatták az eseményeket.
Ez két olyan jellemzője Miéville regényeinek, amelyek miatt számomra eddig mellbevágó és maradandó élmény volt őket olvasni, és csak azért nem lettek a kedvenceim, mert nem kedvelem, ha a történet teljesen alá van vetve a világbemutatásnak, s az pedig kimondottan irritál, ha mondanivalót próbálnak a torkomon letuszkolni. Sajnos ebben a regényben ez utóbbi hatványozott volt jelen.
Az előző két rész olvasását követően nem voltak egetverően nagy elvárásaim a cselekménnyel szemben, de, amit sztori gyanánt kaptam, annak megírására tökéletesen elég lett volna a könyv fele, még akkor is, ha figyelembe veszem az író ragaszkodását az igényes, s olykor határozottan túlbonyolított nyelvezethez. Azoknak, akik A Gyűrűk Urában halálosan unatkoztak Frodó és Samu mordori vánszorgásán, nem ajánlom ezt a könyvet, ugyanis ez sokkal vontatottabb: a szereplők a könyv első harmadában csak mennek spoiler és közben még azt is megtudhatjuk – egy minimalista stílusban megírt 100+ oldalból – hogy eredetileg az ahová tartanak, hogyan is került oda. Bár az utazás során találkoznak mindenféle teremtménnyel, áthaladnak a világ legbizarrabb helyén spoiler van üldözés és véres fegyveres konfliktus is, mégis szívből kívántam, hogy bárcsak odaérnének már. spoiler
De ez volt a kisebbik gond, végtére az Armada is egy utazás története spoiler, mert az ideológiai üzenet lólába olyan nyilvánvalóan lógott ki, ami még a soványka cselekmény értelmét is megkérdőjelezte.
Az iparosítás, a vadkapitalizmus könyörtelen játékszabályainak leképezése a trilógia steampunk-fantasy világának sarokköve volt a kezdetektől fogva, azonban a kontinenst átszelő vasút építése során olyan embertelen – a vadnyugati vasúttársaságok démonikussá torzított képét idéző – kizsákmányolás, sőt szó szerint kizsigerelés folyik, ami engem olvasóként teljesen hidegen hagyott. A regény jelenkorában zajló – hangulatában egyértelműen az I. világháborút idéző – háború, és annak embertelensége szintén nem érintett meg.
Mindkét esetben hiányzott az ok: igen gyenge magyarázat van arra, hogy miért is épül a vasút és a háború kirobbanásának oka még ennél is ingatagabb lábakon áll. Túlságosan is átlátszó volt a földi eseményekkel való párhuzam, és az írói szándék, hogy bemutassa, hogy a hatalom milyen korrupt és alávaló. Még szerencse, hogy a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” szólam helyi érdekű megfelelőjétől megkímélt minket Miéville. De van itt szamizdat folyóirat, elvtársakból álló partizán sejtek, a teljesen értelmetlen módon groteszkké alakított átformázottak, a hatalmat minden körülmények között kiszolgáló kiapadhatatlan mennyiségű verőember/karhatalmista, és bár a pozitív szereplők nem makulátlanok, de a negatívak olyan egysíkúan voltak ábrázolva, olyan értelmezhetetlen volt a motivációjuk, ami bennem az 50 éve írt agit-prop regények hangulatát idézte.

Ezek után, mégis kinek ajánlanám ezt a könyvet? Kizárólag azoknak, akik olvasták és élvezték az Új-Crobuzon trilógia előző részeit, és nem önti el az agyukat a vér a túl nyilvánvaló szélsőbalos ideológiától. De arra ők is készüljenek fel lelkileg, hogy ebben a kötetben bizony még kevesebb hagyományos értelemben vett történettel kedveskedik az író, és szénpormocskos küzdelem lesz végigolvasni ezt az ötszáz oldalon keresztül füstöt okádva vonszolódó – szerintem a befejezésével kimondottan vakvágányra futó – regényt.

6 hozzászólás

China Miéville: Vastanács

China Miéville: Vastanács

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Eljött a lázadások és forradalmak ideje, a konfliktusoké és az intrikáé. Új-Crobuzont egyaránt fenyegetik külső és belső erők. Nyílt háborút vív Tesh komor városállamával, ugyanakkor utcáit elégedetlenkedők tömegei árasztják el. A népes metropolisz a pusztulás szélére sodródott. És a felfordulás kellős közepén egy titokzatos, álarcos alak forradalom lángját szítja, hogy aztán a legváratlanabb helyeken szökkenjen szárba az erőszak vérvirágja.
Lázadók kis csoportja hagyja el kétségbeesésében a várost, hogy a külvilág veszedelmeivel bátran szembeszállva fölkutassa az utolsó reménységet, mely talán már csak a legendákban létezik. Elérkezett Új-Crobuzon létének legkritikusabb pillanata. És a suttogások szerint még valami. Eljött a Vastanács ideje.

Az angol új furcsák vezéralakja Bas-Lag-trilógiájával nem csupán a fantasyirodalmat helyezte 21. századi alapokra, de magát a regény műfaját is. Ezzel a kötetével zárul a ciklus, mely a Perdido pályaudvar, végállomással kezdődött, és az Armadával folytatódott.

Hirdetés