Amadea értékelése


>!
Amadea
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Amíg a nátha legrosszabb szakaszában kínlódtam – esküszöm, ez az utolsó, amikor pitiáner szenvedésemet emlegetem –, a zsebkendőn és az Algopyrinen kívül ebbe a könyvbe kapaszkodtam. Amikor leemeltem a polcról, erős meggyőződésem volt, hogy nem fog tetszeni, esetlennek és bukdácsolónak fogom találni, se füle, se farka történetnek. Meg E/2, melyik épeszű írónak jut eszébe ezt a nézőpontot használni?
A rozsdaverte k*rva életbe, hogy ez nekem mennyire tetszett! Készséggel elhiszem, hogy Jemisin le akarta dobni egy szikláról a laptopját, hogy soha többé ne lássa a kéziratot, mert ez az egész (nekem) annyira új és kiszámíthatatlan és nem megszokott, mégis kerek egész. Nem nyúlhatott ócska megoldásokhoz vagy sablonos fordulathoz – kitaposott magának egy utat és végig kellett rajta mennie, hogy az ötlete ne egy elszalasztott lehetőséggé váljon.

Úgy érzem magam, mint az egyszeri, tapasztalatlan olvasó, akinek tulajdonképpen mindegy, mi kerül a kezébe, összehasonlítási alap híján bármit mesterműnek kiált ki. Ha nem lennék annyira büszke, bevallanám, hogy egy-két apróságon kívül az egészet imádtam, úgy, ahogy volt, de megpróbálok a csitris rajongás mögé nézni.
A háttérinformációim alapján élt bennem egy olyan homályos feltételezés, hogy Az ötödik évszak is annyira megosztó, szélsőséges reakciókat kiváltó regény, mint Grossmantól A varázslók. Tényleg annyira friss szellemiséggel bíró, új alapokat lefektető írások ezek, a jövő kultuszkönyvei, amelyeknek a nagyszerűségét nem látják a botor olvasók [némi iróniát tessék ideképzelni]? Vagy csak szimplán rosszak, ahogy a fanyalgók sejtetik?
Lehet, hogy tényleg egyszeri olvasó vagyok, mert nincs akkora tapasztalatom fantasyben, hogy objektív kijelentéseket tegyek, ezért marad a jó öreg egyéni nézőpont, az egyszerű olvasó kísérleti nyúl jellege; szerintem Grossmanban van potenciál, de egyre jobban elcseszi – jobban járt volna, ha ír egy hagyományos fantasyt, úgyse bír elszakadni az alapoktól –, Jemisinnél viszont él és virul a kísérleti állat. Nem tudom, hogy csinálta, vannak-e hasonló művek, de nálam, aki irtózik a klasszikus heroikus fantasytől és műfajon belül szereti az újat és a mixelt regényeket, működik.
Rezdületlen – ez valószínűleg nem a mi Földünk, vagy a térképrajzoló nagyon részeg volt – a nevével ellentétben egy folyton forrongó, haragos világ, ahol a rengések, vulkánok, tektonikus mozgások gyulladt sebekként éktelenkednek a felszínen és annak közelében, amelynek csak mitologikus magyarázatát, a dühös, embereket elpusztítani vágyó Földapát, kapjuk egyelőre. Könnyű kitalálni, hogy Rezdületlen nem az ingatlanpanama és a biztosítási ügynökök paradicsoma; az emberek folyamatosan a túlélésre koncentrálnak, vésztartalékok állnak rendelkezésre a házakban és a közöknek nevezett kisebb-nagyobb városok meghatározott pontjain, a világ fejlettsége fényévekkel elmarad a miénk mögött, egyedül az egyenlítői, viszonylag biztonságos térség virágzik úgy-ahogy, a többi helyen szinte őskori körülmények uralkodnak. A katasztrófák elhárításában, megelőzésében az orogének játsszák a főszerepet, a fölmozgásokat titokzatos energiával befolyásoló, a munkájuk ellenére megvetett és gyűlölt „emberek” – az idézőjel annak szól, hogy egy egyezmény alapján az orogéneket, gúnynevükön roggákat nem tekintik embernek.
A regény jelen idejű, E/2 szálában éppen eljön az ötödik évszak; óriási repedés vágja ketté Rezdületlent, amely során Jumenész, a virágzó birodalmi város, a stabil egyenlítői vidék központja is megsemmisül. A törés miatt óriási, szállongó hamufelhő sötétíti el az eget, ami a szokásos Évszakokkal ellentétben nem oszlik el pár év vagy évtized alatt – valószínűleg évszázadokig fog tartani, amit a jelenlegi szívós civilizáció sem fog túlélni. Az apokalipszis küszöbén ismerkedünk meg Esunnal, egy apró köz tanítónőjével, akinek a férje agyonverte a fiukat, és a lányukkal együtt nyomtalanul eltűnt, ő pedig elindul, hogy bosszút álljon és megmentse a gyerekét.
Ezen kívül két szál van még a történetben, amelyek segítségével jobban megismerjük az intézményesített orogéniát, de számos felmerülő kérdésre nem kapunk választ; miért bánnak így az orogénekkel? Hogyan alakult ez ki, és miért nem lázadnak fel? Kik hozták létre az obeliszkeket és mi a céljuk? Tulajdonképpen micsodák a kőfalók és mi a szerepük a világban?

Remélem, a másik két kötetben – természetesen trilógiáról van szó, ezt a klisét még Jemisin se kerülte meg – legalább néhány rejtélyre fény derül, addig kénytelen vagyok beérni a jelenlegi nyalánkságokkal. Rezdületlen egyedi világán túl itt van nekünk az E/2 elbeszélésmód, amit általában nem szeretnek az olvasók, és az írók is ritkán használják. Kicsit idegesített, de a másik két szál hagyományosabb, E/3-mas múlt idejű módja segített elviselni. Ó, és ahogy a szálak összeérnek, az nagyon szép, attól tartok, nekem igen soká esett le, hogy miről van szó. Igazán tudhattam volna, de a nátha és a rácsodálkozás nem hagyott teret a gondolkodásnak, amit igazából nem bánok – szeretek naiv olvasó lenni, akinek még van új a nap alatt. Imádtam, hogy tippem se volt arra, hova fut ki a történet, hogy működik a regény, és minden eleme klappol, hogy Jemisin mer új lenni és a magamfajta sznob olvasóból képes hátulgombolós függőt csinálni, akit az orránál fogva vezet.

Nem mondom, hogy olvassa mindenki, mert sokaknak nem tetszik, de egy beleolvasást mindenképpen megér.

Ui.: A magyar borító szemet gyönyörködtető – igeeeen, csajosak a színei, ésakkormivan.

2 hozzászólás

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanza ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.
Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

N. K. Jemisin az utóbbi években hívta fel magára a figyelmet az epikus fantasy olvasók körében különleges világaival és szereplőivel. Kegyelmet nem ismerő történetmesélésével pedig a műfaj rettenhetetlen férfi szerzőit is nem egyszer megszégyenítette. Az ötödik évszak című regénye az eddigi legjobb műve: gyilkosság, árulás és feltépett sebek egy olyan lélegzetelállítóan idegen, de mégis ismerős világban, ahol fegyverként lehet használni a föld erejét, és ahol a halál mindenkit utolér.

Hirdetés