Andrew_N_Bagman P értékelése


>!
Andrew_N_Bagman P
Albert Goldman: Elvis

Amikor megvettem a könyvet, komolyan azt gondoltam, hogy Elvisről nem is lehet mást írni, mint hogy Ő a király – vagyis csupa jót és szépet. Ehhez képest az első fejezet után az államat kerestem.
Sok életrajzot, önéletrajzot olvastam, és olyan köteteket is faltam fel, ami régi nagy zenekarok pályáját meséli el a róluk lelhető nyilvánvalótól egészen a kevésbé triviálisig. Képbe kerültem az AC/DC-vel, a Black Sabbath-tal, a Guns N Roses-szal. Olvastam a Muse-ról, a Green Day-ről, az olyan arcok életébe is bepillantást nyertem, mint Slash, Ozzy, Hendrix és a többi. Ha nem is magától értetődően, de kvázi a stílusból kiindulva csupa olyan zenekar és zenész volt a palettámon az olvasások alatt, akiknél minden napos volt a drogok használata, a féktelen szex, a meredek sztori, a zenéjükkel társított viselkedés. Tulajdonképpen ezeknél az előadóknál ha valami arcpirítót vagy durvát olvas és hall az ember, szinte meg sem lepődik. Szokás legyinteni és azt mondani, akkoriban így volt, amúgy is, rockzenészek. No de jött Goldman kötete Elvisről, és ezt az egészet felborította – s ha már megtette, köpött is egy nagyot a szemétkupacra amit hagyott.
Ez a könyv durván a képébe tolja az embernek, hogy milyen is volt a Nagy Király, Amerika egykori ikonja, legendája, „uralkodója”. Lehet csak nekem volt nagyon meglepő mindaz amit olvastam, mert Elvistől nem ezt vártam volna, róla nem ilyen viselkedést feltételeztem, de bizony csupa olyan történést, sajátosságot, titkot fedett fel ez a kötet (előttem), amiről állíthatom: ennyire megdöbbentőt és (negatív értelemben vett) elképesztőt nem olvastam még az olyan „súlyos” arcoknál sem, mint Ozzy. Bár mint említettem, lehet a titok az egészben az, hogy a birminghami hülyegyerektől senki sem várt többet vagy jobbat, mint amit tett, amin keresztül ment, a Királytól meg azért mégis mindenki csupa jót és szépet remélt. Nem azt kapta.
Lehet sok dolgot mondani, köztük azt, hogy Elvist önnön híressége, sztársága, népszerűsége zárta ketrecbe (az abból való szabadulás leírását a végszónál Goldman zseniálisan hozta össze), hogy eltévedt az úton, hogy rossz emberek vették körül (köztük Parker ezredes), de azt gondolom, pont neki lett volna választása és lehetősége arra, hogy más utakon járjon.
Összegezve ez a kötet erősen hajaz egy igazi bálványledöntésre, ugyanakkor semmi extrát nem tesz, mint sok száz interjút és megannyi felvételt, újságcikket, könyvet alapul véve leírja az igazat – azt is, amit a sok csillogás mögött az emberek nem láthattak, nem tapasztalhattak Elvisről. Velős 700 oldal ez a könyv, de egyben tanulságos, nagyon érdekes és igazi kulissza-kirándulás a (talán) valaha volt leghíresebb amerikai életében.

9 hozzászólás

Albert Goldman: Elvis

Albert Goldman: Elvis

Albert Goldman megírta Elvis Presley hiteles életrajzát – egy sztár és egy szimbólum, egy amerikai álom és egy serdülőkori ábránd biográfiáját, az energia és bőség korszakának történetét. A szupersztár prototípusaként, az amerikai popkultúra katalizátoraként ábrázolja Presleyt – akit istenítettek és elítéltek, aki köré mítoszt szőttek, mikor a rockkorszak királyaként uralkodott.
Háromévi kutatás és körülbelül hatszáz interjú után, századunk popkultúrájának fenoménjáról ez a könyv mondja el először a teljes igazságot, ügyesen vegyítve a megdöbbentő felfedezéseket a pompás kultúrtörténeti eszmefuttatásokkal.
Albert Goldman regényírói tehetséggel jeleníti meg Elvis Presley tündöklését és hanyatlását. Az embert és a mítoszt Memphis és Las Vegas, vallásos hiedelmek és rózsaszín Cadillacek, a fehér gospel, a Rythm&Blues meg a rock and roll fényében állítja elénk. Megidézi a kort és az akkori életet – a cselszövéseket és a trükköket, a pénzzel és a hatalommal való manipulálást, a dekadenciát és a bomlást, a szórakoztatóipar életének minden arcát.
Elvis Presley 1935. január 8-án született. Most volna ötvenéves.

Hirdetés