zsofigirl értékelése


zsofigirl>!
Sándor Anikó: El Camino

Sándor Anikó: El Camino Az út, ami hazavisz

Én, aki mindig óvakodott a caminós könyvektől, mint a tűztől, csak azt az egyet olvastam el (Turóczi Ildikóét), azóta hív az Út, és nem akartam más élményeinek elvárásával elindulni, ha egyszer elmegyek… most jött el az én időm. Most már jöhetnek a caminós könyvek.

Amíg vártam, hogy kissé hűljön a teám az utolsó reggelemen, Finisterrében, szétnéztem a könyvespolcon és megtaláltam Sándor Anikó két caminós könyvét. (Nem kell csodálkozni, magyar albergue volt.) Hallottam már róla, de a fenti okok miatt soha nem néztem utána. Gondoltam belekukkantok, amíg megiszom a teám. Öt perc múlva azt mondtam, hogy innen én fel nem kelek, amíg ki nem olvasom mind a két könyvet. Hat óra és három újabb tea kellett hozzá. Később kimentem az óceánhoz, kagylót gyűjtöttem és órákon át pancsoltam mezítláb a vízben, megittam az utolsó Cola Caom, aztán visszabuszoztunk Santiagoba és a repülőtéren, sok más zarándokkal együtt, hálózsákba bújva gömbölyödtünk össze egy-egy kényelmetlen padon. Mint rengeteg más az Úton, ez a nap is egyáltalán nem úgy alakult, ahogy én jó előre elterveztem – hanem úgy, ahogy kellett ahhoz, hogy tökéletes legyen.

Az öt csillag nyilván nem mérvadó – én nem ezt a könyvet olvastam. Persze, ezt is, és nagyon tetszett, Sándor Anikónak van humora és mélysége is, és ritkán tudok hangosan nevetni egy soron aztán sírni a következőn (egyáltalán, nagyon ritkán tudok nevetni könyvön, ahogy ezt minden vicces könyvnél le is írom), és ennél gyakran megtörtént. De olvasás közben óhatatlanul pörgött a saját filmem a fejemben – helyszínek, ahol csak napokkal előtte gyalogoltam, emlékek, élmények, emberek. Nem tudom elválasztani a kettőt egymástól. Ott és akkor, ez volt a tökéletes olvasmány. Bár már megírtam a szerzőnek privát üzenetben is, de leírom itt is: Köszönöm.

1 hozzászólás

Sándor Anikó: El Camino

Sándor Anikó: El Camino

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg – akkor általában már késő.
Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Megismerhettem a lényeget… Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amiről nem is tudtam, hogy elkövettem. Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye. Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.

Hirdetés