GTM értékelése


>!
GTM
Paul Auster: Holdpalota

Hát nem semmi író ez az Auster! Eddig nem volt szerencsénk egymáshoz, most ismerkedtünk, és engem nagyon behúzott a csőbe. Többszörösen is.

Kezdetben nem értettem, mire ez a nagy népszerűség. Csak olvasom a könyvet, és fanyalgok: élhetetlen, lehetetlen amúgy kedves fiatalember önfeltáró siránkozása. Olvastunk ilyet már sokat. Ráadásul ez nagyon hosszú is! Mi lesz még ebből? Hát az lett, hogy néhány óra múlva már azon csodálkoztam, hogy mitől is ragadt a kezembe a könyv. Most azt gondolom, hogy a nagyon érzékletes, plasztikus leírások és az egészen köznapinak tűnő mégis valami vibráló feszültséget teremtő történetmesélés különös keveréke fogott meg.

Aztán megjelent a színen a bogaras, kiállhatatlan és gusztustalan öregember, aki színt vitt az eddig meglehetősen homogén hangulatot sugárzó történetbe. Megmondom őszintén, én kedveltem az öreget. Bár nem szeretnék mellette ülni, egy ebédlőasztalnál, de így olvasva jókat derültem rajta, szerettem kópéságait.

Majd lassan derengeni kezdett, hogy tulajdonképpen egy családregényt olvasok. Nagy-nagy spirális csavarokkal, különlegesen felborított időszerkezettel. És a magány meg az elhagyatottság regényét. Meg lélektani regényt. Nem is akármilyet! Egy családterapeuta bőven csemegézhetne belőle!

Mert amit nekem mondott ez a regény, az az, hogy miként adják át generációk egymásnak azt az örökséget, amit nem biztos, hogy a DNS hordoz, de ami mégis összeköti a generációkat. Amikor unokák viszik tovább az apák és nagyszülők traumáit, ismétlik meg hibáikat. És nem szabadulnak ettől az örökségtől, csak maguk is csodálkoznak, miként süllyednek akaratuk ellenére az önsorsrontás legmélyebb bugyraiba. És a szabadulás, csak akkor jön el, ha sikerült szembe nézni azzal a múlttal, amit eddig nem is ismertek. Akkor kezdődhet a valódi élet, mert akkor már nem az ősök életét viszik tovább, hanem elkezdhetik a sajátjukat élni.

Azt hiszem engem megbabonázott most ez a könyv. Mindig is volt hajlamom a mitikus gondolkodásra, de Victor bácsi, mintha újra megfertőzött volna vele. Megint minden mindennel összefügg! Minden jel lett körülöttem! Sőt még a következő két könyv is, amit elkezdtem olvasni, ugyanezen téma körül forog. Segítség! Ez most véletlen vagy jelent valamit?

6 hozzászólás

Paul Auster: Holdpalota

Paul Auster: Holdpalota

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Senki sem felelős a történtekért; ettől azonban nem kevésbé nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. A rossz időzítésen múlott az egész. Lekéstük a csatlakozást, hogy úgy mondjam, vakon tapogatóztunk a sötétben. Ott voltunk mind, ahol lennünk kellett, s mégis elkerültük egymást; pedig hajszál híja volt, hogy egy csapásra kikristályosodjon körülöttünk minden. Végső soron erről szól ez az egész történet. Az élet: elvetélt lehetőségek sora. Minden részlet együtt van kezdettől fogva, ott a kirakós játék összes darabja, csak éppen az ember nem tudja összeállítani magának a képet.

Akárcsak Paul Auster New York trilógiá-jának hősei, ennek az erősen életrajzi jellegű műnek a főhőse is homályos szimbólumok közt éli sejtelmes életét, megtapasztalja a benne lakozó űrt, ám végül kinyílik a szeme egy szabadabb, teljesebb létezésre. A történet 1969 nyarán kezdődik, amikor az ember először lépett a Holdra. A hős, Marco Stanley Fogg, akinek mindhárom neve híres utazóra utal, szintén az ismeretlen felfedezésére indul. Életútja más életekkel fonódik össze: megismerkedik egy lánnyal, aki megmenti az éhhaláltól; elszegődik egy mozgásképtelen, vak öregúrhoz, akinek eltorzult tudatán át Fogg merőben más képet kap az emberekről és a világról; megismerkedik valakivel, akiről véletlenek sorozatán át kiderül, hogy nem más, mint az apja; és gyalogszerrel átkel a sivatagon, Utah-tól a Csendes-óceánig.

Paul Auster egyedülálló jelenség a mai amerikai irodalomban; semmiféle áramlattal, divattal nem rokonítható. Hősei egyforma otthonossággal mozognak a modern nagyvárosban és a lélek kietlen tájain. Helyét az amerikai kritika a posztmodern után-ra teszi.

Hirdetés