Oriente P értékelése


>!
Oriente P
Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Egyik legjobb kortárs sci-fi regény, ami idén a kezembe került. Olvasásélményben az Aurorához tudom hasonlítani, hozzátéve hogy nálam általában könnyebben talál utat az utóbbi fajta, lassan csordogáló, elmélkedős űreposz. Hackett tagadhatatlanul jobban elengedte a realitás-gyeplőt, cserébe viszont lubickolhatunk az ötletorgiában, és élő-lélegző karaktereket is kapunk – nyilván a naplóbejegyzés forma is azt szolgálja, hogy a kiválasztott hétköznapi hősökön keresztül kézzelfoghatóbban éljük meg a milliós távlatokat mind térben, mind időben. Hümmöghetnék ezért-azért, fogok is egy kicsit, de valójában minden megvolt ebben a könyvben, ami miatt elsősorban a műfajban keresem a mindennapi betűbetevőmet.

Nagyon nagyon szerettem a Tau-rendszer* részletgazdag leírását, orbitvárosostul, űrliftestül, kétszernapnyugtástul; a színeket, a szagokat, az állandó porvihart, a kráterek szabdalta tájakat, a mezopotámiai kontinensneveket (és általában a földrajzi elnevezéseket). Szinte filmszerűen jelentek meg a fejemben a bolygóhoz tartozó, forgó űrállomások, vagy a kriobölcsőket méhkasszerűen magukba fogadó, hengeres intersztelláris űrhajók. Kár, hogy a Pavonisról végül nem kaphattunk hasonló felbontású „felvételeket”.
Tetszett a regény szerkezete, az információk adagolása, és az alapkérdések felvetése is. Bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen messzire jutunk a könyv második felében… Persze a legtöbb science fiction elemmel, mint az űrkolonizáció, a hibernáció, az implantátumok, a mesterséges kiválasztó mirigyek, a DNS-t átalakító vírus, vagy a tudatfeltöltés, már találkoztam máshol is, de mindezek elég egyedi kombinációt alkotnak és új megvilágításba kerülnek a Poszthumán döntésben. (A telepátiára, mint genetikai alapú neurális fejlődésre vonatkozó spekulálás azért már súrolta a misztikum határát, ez például kiváltott belőlem némi hümmögést, még ha szépen meg is volt ágyazva ennek a motívumnak a történetben.)
Elsősorban pedig nagyon tetszett a regény központi problematikája, az emberi evolúció felfogásának relativizálása, a döntés és felelősség kérdése. Azt sem bánom, ha egy ilyenfajta gondolatkísérlet nem ad megnyugtató válaszokat, és bőven van min töprengeni az utolsó bekezdések után is. A regény ráadásul nemcsak a jövő társadalmi és technikai kihívásairól szól, hanem jelenünket érintő aktualitásokra is finoman reagál, még ha az összképet tekintve ezek nem is kulcsfontosságú témák. Olyasmi motoszkál a fejemben, mint a bevándorlási válság körüli társadalmi pánik kialakulása, vagy a többszöri utalás az információfüggőségre, mint szenvedélybetegségre.

A könyvben igen erős hangsúlyt kap a szexualitás, először arra gyanakodtam, hogy ennek majd az lesz a szerepe, hogy a feltöltött virtuális tudat és a testben töltött létezés minőségi különbségeit érzékeltesse, de hát nem. Most így utólag tekintve ezek a jelenetek néha kicsit kilógnak a regény szövetéből, az utolsó szakaszban pedig már-már komikusan hat a nemi érintkezés körüli felhajtás, tekintve hogy a létezés új feltételei mellett ennek a tevékenységnek kábé annyi a súlya, mint egy virtuális rántotta elfogyasztásának. spoiler Végezetül valljuk be, van valami beteges abban, ahogy spoiler Nicole és Eliott egymásra talál spoiler, de próbálok eltekinteni mindeme kis furcsaságoktól, és inkább az összképre emlékezni, ami tényleg nagyon megragadott. Alig várom, hogy megismerkedjek a szerző többi könyvével is.

A szekrény előtt tanácstalanul tűnődő reggeli énem pedig külön csókot dob Hackettnek a 23. századi ruhákért, amik a beépített chipeknek köszönhetően tetszőleges színűre állíthatók. :)

*Ez a Tau Ceti elég sok sci-fi regénynek a bekattanása; mókás, hogy a sokadik bolygó- és holdkiosztást olvasom már a rendszerben. A fent említett Aurora című regényben is ezt célozza meg a kolonizáció, bár a mai tudományos eredmények ismeretében végül is érthető okokból.


Brandon Hackett: A poszthumán döntés

Brandon Hackett: A poszthumán döntés

A XXIII. század: az emberiség diadalútja a csillagok közé, kolóniák négy rendszer lakható bolygóin.
A technikai fejlődés töretlen; beépíthető implantok, planetáris net, kvantumchipekkel bõvített, sõt mesterséges tudatokkal ötvözött intellektusok – némelyek már többek őseiknél, poszthumánok.
A XXIII. század: az emberi kolóniák és az anyabolygó közti kulturális szakadékok mélyülnek. Az ötnapos földi háború hosszas civilizációs agóniába torkollik. A megalopoliszokban élők maradéka menekül; a kolóniák felé tartó űrhajók tucatjain milliók várják krioálomban egy új, jobb élet lehetőségét.
A Tau-rendszer bolygóján élő Eliott és Nicole a bevándorlókat szállító hajók érkezésével olyan események közepébe csöppen, melyek az emberi faj jövőjét örökre megváltoztathatják. Úgy tűnik, az események mintázata mögül idegen intellektus néz vissza az őt fürkészőkre. Ám akár saját változó lényegével, akár valami más, soha nem tapasztalttal szembesül, az emberiség először találkozik egy másik értelemmel.

Hirdetés