Peónia értékelése


>!
Peónia
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Megjelenését követően frissiben olvastam a Harmonia Caelestist. Tán egy hónapja, befejezve a Hasnyálmirigynaplót, újra elővettem. Tudjuk, minden újraolvasás érzékenyen kijelzi a személyiségünk két olvasás között végbement változásait, hát kíváncsi voltam, hogy az a nagyon személyes, időről időre finoman átrajzolódó tapasztalat- és kíváncsiság erezet, amellyel újra életre keltjük a papíron rögzült irodalmi szöveget, megnyitja-e a már olvasott szöveg új dimenzióit, gazdagodnak-e a HC-szövegekkel kapcsolatos élményeim.
Sietség nélkül, sokkal nyugodtabban olvastam, mint 16 éve. Nem tanárként, elemzőként, csak egyszerű olvasóként, érdeklődve időztem el egy-egy édesapánál, és így jóval szélesebb horizont nyílott meg előttem apaképekből, mint első olvasatra. A regény első felét úgy életem meg, mint egy egyre táguló világot, amelyben gazdag jelentésrétegek szövődnek egymásba, és a tudásom, érdeklődésem még most is csak néhányba tud belekóstolni. Hatalmas hintajátékként élveztem az apafigurák közötti ide-odalengést. Egyiknek a szakállát húztam meg képzeletben, a másikra rákacsintottam, a harmadiktól elfordultam, a negyediktől féltem, az ötödiktől iszonyodtam, a hatodikkal együtt kacagtam, a hetedik meg az édesapám volt. Nagyon sokféle érzelmet váltott ki belőlem ez az apai arcképcsarnok, ami persze egy pillanatra sem vált statikussá, nem merevedett tablóvá, inkább hasonlítottak ezek a képek ahhoz a trükkös fotós megjelenítéshez, amelyben egy alaparc változó alakzatokat vesz fel, de az alapvonások megmaradnak. Egyszer majd elolvasom úgy is a HC-t, hogy erősebben figyelek az apák életének történelmi vonatkozásaira is.
A második rész – az apakalandozások kavalkádja után – minden vetületével szorongató, akár a helyszűke, amelyben a család élt. Az első rész sokféle színe után ezek a lapok nem tudtak kikeveredni a szürkéből még akkor sem, ha egy-egy képpel megmosolyogtatott EP. A saját gyerekkorom ismerős és ismeretlen képei szorítottak össze olvasás közben. Mélyebben, súlyosabban éltem meg a regénynek ezt a felét, mint az első olvasásnál.
Sok személyes zugot megpiszkált bennem a HC, ezek érdektelenek mások számára, de az bizonyára fontos, hogy EP-nek sikerült egy olyan alkotói attitűdöt kialakítania, alkalmaznia, amely nagyon erősen személyessé, élménygazdaggá teszi a szövegei olvasását mindenki számára.
Egy generációba tartozom EP-vel. Legnagyobb hozadéka az volt ennek az újraolvasásának, nyilván EP sorsának alkulásával együtt, hogy elgondolkodtam a generációnk induló lehetőségein, reményein, gáncsain és gátjain, bukásain, kudarcain, kapaszkodóin és a jelenlegi, lehetséges feladatainkon.
A HC-t olvasva az is tudatosult bennem, hogy már nem tudom elemelni magamtól az élményanyagot, nem tudom megformálni, nem tudok tárgyszerű, műközpontú értékeléseket írni. Magamat olvasom, magamat írom.

2 hozzászólás

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Mintha varázsütésre (fotocella), hangtalanul kinyílik előttünk a mesterien megmunkált kovácsoltvas kapu (1. sz. műremek), s végiglépdelhetünk egy elhagyott, ismerősnek tűnő allén. Az utat porcukorhó borítja (sóőrlemény?), minden léptünk látszik, feltéve, ha van bátorságunk visszapillantani. (Valakik majd kővé dermednek. Mi?)
Súlyos döndülés, a kaput becsukták. (Haydn?)
Megérkeztünk – hová is? Melyik századba? A huszadikból a huszadikba? (Többek közt.)
Vallomásokat olvashatunk az Esterházyakról, a nem-Esterházyakról, vallomásokat Magyarországról, történeteket történelmünkről (fehér foltok: porcukor, porsó, por, hamu, isa).
Sorstörmelékek, sorsőrlemények, mi.
Most lett vége a huszadik századnak.

Hirdetés