entropic P értékelése


>!
entropic P
J. D. Salinger: Kilenc történet

Nem volt még régen, csak egy éve, hogy ezt utoljára olvastam, és nem is terveztem most az újraolvasást, viszont a héten kölcsönadtam a cseh kiadást egy barátomnak, aki a Zabhegyező után érdeklődést mutatott további Salinger-könyvek iránt is (A Zabhegyezőt persze szintén én tukmáltam rá – indirekt módon [nem is tukmálás ez – nem tudom, van-e arra szó, amikor annyira lelkesen beszélsz valakinek valamiről, hogy a másik ember úgy érzi, egy percig sem élhet tovább a lelkesedést kiváltó tárgy ismerete nélkül]).

Szóval gondoltam, akkor már csináljunk egy jó kis párhuzamos olvasást, hogy mindketten friss emlékekkel beszélhessünk a könyvről, és hogy friss emlékekkel áradozhassak arról, hogy szerintem miért olyan csudás Salingernek ez a könyve (is).

Ez most többek között arra is jó volt, hogy újra elgondolkozzak azon: hm, tényleg – miért is olyan csudás ez nekem?

A válaszom ugyanaz, mint mindig: mert olyan, mintha ott lennék, benne, valakik életében, és hallgatnám a beszélgetéseiket, az összes bennfentes furasággal, modorossággal, bizonytalankodással, ismétléssel, káosszal, magától-értetődéssel. És asszem, ez a kedvenc érzésem: ott lenni.
És egyszerűnek látszik, de igazából még a valóságban is ritka, hogy valami ezt az érzést váltsa ki belőlem, az irodalomban meg még ritkább.


J. D. Salinger: Kilenc történet

J. D. Salinger: Kilenc történet

„Salinger Kilenc története kilenc novellát tartalmaz, közülük az első, az Ilyenkor harap a banánhal, Seymour Glass öngyilkosságát beszéli el. A Glass család Salinger visszatérő témája, a szűkre szabott életmű fókuszában Seymour áll, a megközelíthetetlen, ám testvéreihez igen közel álló Művész, kinek történeteit Salinger alteregója, Buddy Glass, az Író meséli el. Salinger minden történetében ugyanarra koncentrál: a meg nem értett másság problematikájára, az intellektus olyan szárnyalására, melyet az átlagelme fel nem foghat, meg nem közelíthet, valamint a másság érzelmi kivetülésére – mely mások számára ismételten rejtély marad. A legnagyobb rejtély pedig a halál, mely – valamilyen abszurd és alig felfogható módon, de mégis – logikusan következik a karakterből.”
(Limpár Ildikó)

Hirdetés