Kuszma P értékelése


>!
Kuszma P
Sepsi László: Pinky

Férfiasan bevallom, azt hittem, rosszabb lesz. Talán a borító miatt, de én egy Bartók Imre-féle vér és bél regényt vártam, ám Sepsi műve ha durva is, nem hivalkodóan az: teljesen a zsáner lehetőségein belül marad. (Ez azért a fogyasztóvédelem nyelvére lefordítva még bőven 18+.) A Pinky egy krimi noir, ami a jelenkorra áthangolt, brutális és végtelenül vigasztalan Gyűrűk ura díszletben játszódik. Amiből az fakad, hogy az etnikai feszültségekkel és a toleranciával kapcsolatos kérdések nem szírek vagy romák, hanem tündérek, trollok és likantrópok viszonylatában vetődnek fel*. Izgalmas és instabil, jól megkonstruált párhuzamos dimenzió a végeredmény, ráadásul Sepsi elég ravasz ahhoz, hogy fokozatosan csöpögtesse bele a könyvbe az információkat, így az olvasó tulajdonképpen hand made rakja össze a saját fiktív regényterét, nagyobb kötődést hozva így létre mű és műélvező között.

Ha van feketeleves, az bizony a krimi-szál. A könyv elbeszélő-főhőse igazi Marlowe-utód, a bepöccent, hiperkeserű fajtából: Grál-lovag**, aki egyedül (majdnem egyedül) áll szemben egy ellenséges, velejéig romlott világgal. Ez teljesen rendben van, nehéz is másmilyen típust elképzelni egy ilyen regényben. Még az is rendben van, hogy időnként túl direkten kapjuk arcunkba férfinyavalygásait. Maga a nyomozati szál viszont elég fantáziátlannak tűnik: a szokásos lépcsőzetes módszerről van szó, amikor a szereplők az egyik gyanúsítottat látogatják meg a másik után, fokozatosan újabb információmorzsákra bukkanva egészen addig, amíg végre valamelyik gyanúsított meg nem próbálja kinyírni őket – na, akkor örülnek, mert az a forró nyom. (Ostoba gyanúsított – ha nyugton maradt volna, a szereplők még e percben is tanácstalanul keringenének ide-oda a regény lapjain.) Gondolom, azért van ez így, mert úgysem a gyilkos személye a lényeg, hanem hogy az egymást követő szinteken alkalma nyíljon a szerzőnek egyre jobban kibontania az atmoszférát. Csak hát ha az atmoszférateremtés befejeződött, viszont a végkifejlet még hátra van, akkor a kifutás gyakran esetlegesre, összecsapottra sikeredik – én magam kicsit el is veszítettem az érdeklődésemet a végére. spoiler

Érdemes volt azért elolvasni, értékes munka valahonnan az urban fantasy és a posztmodern irodalom határterületéről. Sajna az ilyesminek igen kevés respektje van egyelőre a hazai könyvpiacon: a zsánerhez képest túl sok a posztmodern eszköz, a posztmodernhez képest meg túl sok a zsáner. De azért drukkolok neki.

* Hogy ez a párhuzam szándékosan lett-e beleírva a könyve, vagy csak úgy ott van, értelmezésemben nem lényeges kérdés. Ezek az urban fantasy-k így működnek: az író abból dolgozik, amit maga körül lát, én meg azt veszem ki belőlük, amit én látok magam körül. Jól van ez így.
** Vö.: http://moly.hu/idezetek/639901


Sepsi László: Pinky

Sepsi László: Pinky

Sepsi László mindent tud a krimiről, noirról, horrorról és az urban fantasyról, de nem esik kétségbe akkor sem, ha az úgynevezett magasirodalom ködbevesző elefántcsonttornyának nyirkos lépcsőházaiban kell eltájékozódnia. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy nem csak az emberi és a nem-emberi lélek működésével van tisztában, hanem arról is pontos fogalmai vannak, aminek talán még lelke sincs.

Új regényében olyan világot alkotott, ami bár minden oldalon újabb és újabb meglepetéssel szolgál, egészében véve mégis kényelmetlenül otthonos. Mert bár magunknak is nehezen valljuk be, nagyonis jól ismerjük a mindent átszövő korrupció csatornabűzét az orrunkban, a városlakók mellére esténként sötét démonként telepedő kilátástalanságot, de a beláthatatlan pusztulás apró réseiből elő-előbukkanó szépséget és csodákat is, amik miatt mégis, mindennek ellenére felkelünk reggelente.

A Pinky című regény éppen olyan, mint a címében szereplő különös, rózsaszín és kegyetlen ital: amilyen furcsának tűnik elsőre, olyan természetességgel eszi bele magát az ember agysejtjeibe, és egy pillanatra sem ereszt el a szélesvásznú végkifejletig. Egyben pedig újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával.
Dunajcsik Mátyás