angelmanna értékelése


>!
angelmanna
Jodi Picoult: Házirend

Nem tudtam kívülállóként olvasni ezt a könyvet, mert ugyan a lányom nem autista, de SNI gyerkőc, így maximálisan átéreztem Emma helyzetét, és mindennapos küzdelmeit.

Hálás vagyok Picoultnak, hogy olyan kérdéskörökhöz nyúl, és mer köréjük történetet írni, amik nehezen emészthetőek, vagy éppen tabutémák. Most is egy olyan betegséget hoz fel témaként a könyvében, ami bár egyre jobban bekúszik mindennapjainkba, és a köztudatba, még sincs igazán fogalma a társadalomnak arról, hogy valójában milyen helyzetben vannak azok a családok, akik nem neurotipikus gyereket nevelnek.

Ebben a könyvben Jacob egy Asperger szindrómás fiú, aki különösen nagy érdeklődést mutat bűntények felderítésére. Amikor a vele foglalkozó gyógypedagógus lányt holtan találják, elkezdődik a család vesszőfutása.
Elgondolkodtató volt olvasni a reakciókat amiket Jacob állapota kiváltott. Ahogyan az igazságszolgáltatás(?) lecsap a fiúra, és igyekszik a nyakába varrni Jess halálát. Erősen megkérdőjelezhető volt az a rendőri eljárás – amit inkább nem is definiálnék annak – ami a tárgyaláshoz vezetett. Gyakorlatilag Jacobot kikiáltották bűnbaknak, az autizmusa miatt.

Egyébként zárójelben megjegyezném, hogy relatíve gyorsan rá lehet jönni mi is történt igazából Jess-el, aki pedig csak a cselekményt végigolvasva szembesül az igazsággal, az gondolkozzon el mennyire az előítéletinek a rabja, mert valójában erre van kihegyezve a fiúval történtek.

Sokszor felháborodtam olvasás közben, mert nehezem emésztettem meg a mérhetetlen korlátoltságot, és butaságot. A történetben rengetegszer el vannak ismételve a szindrómára oly jellemző tünetegyüttesek, néhol már szinte szájbarágósan is, mert Picoult igyekszik az olvasóval megértetni, és belevernie a fejébe azt az állapotot, amiben Jacob él. Csak remélni merem, hogy ez sikerült is neki.

Végezetül azt gondolom, hogy ezzel a könyvvel a szerzőnek, egy kiváló társadalmi kritikát sikerült megírnia. Emocionálisan ismét egy összetett, nehezen emészthető cselekményt tár olvasói elé, amit nem könnyű befogadni. Mindezek mellett remekül bemutatta a betegséget, vázolta fel a család kálváriáját, és súlyos, lemondásokkal teli mindennapjait.

Bízom benne, hogy aki elolvasta ezt a könyvet, ennek hatására, nagyobb megértéssel, és empátiával fordul sérült embertársai felé, felül tud majd kerekedni előítéletein, és nyitottabb szívvel tudja majd elfogadni őket.

3 hozzászólás

Jodi Picoult: Házirend

Jodi Picoult: Házirend

Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.
Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?

Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.

A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Hirdetés