Scalard értékelése


>!
Scalard
David Gemmell: Legenda

Ilyen címeket kell választani. Meg Avatar, meg Halhatatlanság halála, stb. és úgy látszik akkor maga a mű is legendás lesz. Ez az én Ars Poeticám; nem kellenek nekem túlbonyolított, cirádás történetek, sem veretes párbeszédek. Lobogjon az a köpeny ha már van, kardot a kézbe, nyerget a lóra, a kürt szava zengjen! (Gimli már fújja is a kürtöt.)

David Gemmell 1984-ben napvilágot látott talán leghíresebb könyvére úgy nyolc éve hívták fel a figyelmem, írástechnikai szempontból. Aztán olyan három éve úgy alakult, hogy beszerezhetetlenségének dacára mégis megszereztem, és el is olvastam. Mindez idáig – hacsak nem számítjuk kis kilengésemet egy Witcher novellával – az utolsó fantasy mű, amit elolvastam.

A regényt legelőször a Valhalla Páholy adta ki 1994-ben, ami – figyelembe véve, hogy az 1988-as angol kiadást vették alapul – teljesen jó jelzővel illethető. A fordító, Dr. Máyer Júlia tökéletes munkát végzett. A borítóval már lehetne vitatkozni, – készítette Zsilvölgyi Csaba – nem rossz, csak éppen nekem Captain Americát juttatta eszembe. Tipikus borítóbetegség egyébként, hogy jóformán semmi köze a regényben írtakhoz. Másodjára a Delta Vision adta ki 2005-ben – igaz, már az sem tegnap volt – szerencsére az eredeti fordítást megtartván.

Gemmellnél rákot diagnosztizáltak, és hogy elterelje figyelmét a szörnyű betegségről, elhatározta, ír egy heroikus regényt, amiben megpróbálja láttatni szervezetének harcát a rákkal. Rekord idő alatt – két hét – készült el a könyvvel, melyben egy hatalmas sereg egy „bevehetetlen” erődöt, Dros Delnoch-ot ostromol, melyet hat fal vesz körül. Főhőse valójában több is van.

Először is itt van Rek, akinek semmi más vágya, minthogy elpucoljon a környékről mielőtt a nomád hordák felprédálnák az országot. Egy velejéig önző ember, akit a saját életén, és jólétén kívül más nem érdekel. Nem hangzik valami szimpatikusan ugye? Mégis, olyan jellemfejlődésen megy keresztül, amit nagyon kevés regényben lehet tapasztalni. A sors furcsa játéka folytán végül neki kell az erőd védelmét megszervezni, és helytállni.

Druss, a címben szereplő Legenda, alakját leginkább Clint Eastwood Gran Torino-beli szerepéhez tudnám mérni. Morgós, vén medve, aki régen megnyert pár csatát, majd felköltözött a hegyekbe, hogy nyugta legyen az autogrammkérő siserehadtól. Most mindenki benne látja az utolsó reményt. Hírneve olyan nagy, hogy komolyan azt hiszik a pórok, lehelete elég, hogy megállítsa az ellenfelet. De Druss nagyon öreg, iszonyat vén, és semmi kedve újra a középpontba kerülni.

Tengernyi mellékalak szerepel ebben az epikus történetben, még a nomádok vezére, Ulric is kedvelhető, aki egész nap csak nargilét szív a sátrában, miközben emberei ezerszám halnak meg az ostrom során. De Nyíl, Orrin, Vireae ugyancsak megjárja a maga útját.

Gemmell hihetetlen ügyességgel mozgatja a szereplőket. Sosem lehetünk benne biztosak ki bukik el a következő oldalon. A történet emelkedettségét, szónoklatait a férfi teendőkről (becsület dolga, miért is élünk, stb.) Gemmell hihetetlen időzítéssel csapja tarkón jól elhelyezett poénokkal. Néha azon kaptam magam, hogy felnevetek, pedig mindent vártam, csak nem ezt. Nagy piros pont a humor ilyenfajta alkalmazásáért.

S bár jómagam nem igazán hámoztam ki a szimbolikusságot a sorok közül, az egyik legjobb fantasy élményemet csuktam be a 380. oldal után. (Még akkor is, ha Gemmell nevét nem csak a címlapon, de végig következetesen rosszul írták.)


David Gemmell: Legenda

David Gemmell: Legenda

Druss, a Csatabárdok Kapitánya élő legenda. Az óidők háborúinak hőse felköltözött a hegyek közé. – a hírnév és dicsőség helyett magányos nyugalmában várja a megváltó halált.
A Drenai Birodalom leghatalmasabb erődítménye Dros Delnoch – ható óriási fallal körülvett bevehetetlen vár. S most, hogy a Birodalom csatát veszít csata után a Nadír hordák ellenében, ez az utolsó erősség, amely még áll, s amely még feltartóztathatja a támadó nomádokat. Egyetlen halvány esély mutatkozik csak a győzelemre: ha Druss a várvédők élére áll…

A Dreina nép sorsa egyetlen vénséges vén, mogorva öregember kezében van, aki talán már a harc művészetét is elfelejtette…

Hirdetés