Amadea értékelése


>!
Amadea
John Banville: A tenger

Miután kemény két, magyarul megjelent regényét elolvastam, szilárd biztonsággal kijelentem, hogy szeretem Banville-t, ill. a tűnődő, plasztikus metaforákkal-hasonlatokkal és látszólag felesleges részletekkel megtűzdelt stílusát.
A történet – akárcsak a Végtelenekben – ismét lassan, komótosan hullámzik tova, és tulajdonképpen nem történik benne semmi; a főszereplő, Max Morden a felesége halálát követően a gyász és az egzisztenciális válság kettős fojtásában szenved, amit úgy szeretne orvosolni, hogy elutazik egy gyerekkori nyaralás üdülőfalujába. Ahogy az ún. „nyaralásregényeknél” (A katicák éve, Áldott gyermek stb.) megszokott, múlt és jelen összefonódik, a régi tragédiák, elhallgatott és elhantolt titkok, érzések kihatással vannak a szereplők későbbi életére. Banville-nél ez nem látványos folyamat, maga a csattanó és a feloldás – már ha annak lehet nevezni – sem csillogó tűzijáték; végig melankolikus, kesergő Max világa, és nem egyszer ellenszenves gondolatokat oszt meg velünk. Nem egy izgalmas regény, de remekül ábrázolja a szereplőket és a köztük feszülő, ellentmondásokkal teli viszonyokat. Továbbá, ha belegondolunk, kevés embertársunk fejébe lenne izgalmas beköltözni.
Szerettem ezt az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történetet, azt, ahogy összefonódik Banville szinte látomásos, gyönyörű prózájával. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Olyan volt, mint egy szomorúfűz halkan susogó ágai alatt heverni és hallgatni a partnak csapódó hullámokat.


John Banville: A tenger

John Banville: A tenger

Max Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival.
John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a nyugtalanító, mégis megindító és vigaszt nyújtó regényt.

Hirdetés