Gyöngyi69 értékelése


>!
Gyöngyi69
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kérek még csillagokat! Ha lennének, Kosztolányi könyve nálam ötnél többet érdemelne.
Minden tetszett ebben a könyvben: a hangulata, a nyelvezete, leírásai – melyben a kor egy-egy sajátosságát fedezhetjük fel. Tetszettek a jellemábrázolásai, az egész meséje erről a régmúlt korról, melyről azonban ha lefejtjük a római sajátosságokat, maga a történet beleilleszthető bármelyik másik történelmi korba – még a maiba is. Hol itt, hol ott bukkannak fel a világon Nero-k. Már csak ezért is zseniális ez a könyv, mert ezt a fajta nézőpontot Kosztolányi nem erőlteti ránk – ha akarom meglátom a sorok között, ha nem, akkor csak élvezem a történelem egy szeletének regényes elbeszélését.
Úgy látszik, a munkámtól még egy ilyen mű kapcsán sem vagyok képes eltekinteni, hiszen nem tudom nem észrevenni, hogy Kosztolányi főhőse – a regényben leírtak szerint legalábbis – paranoid skizofrén, de mindenképpen valamilyen mentális betegséggel küzd. (Ez sem egyedi a történelemben, ha a nagy vezéreket nézzük.) Ilyen szempontból viszont felvetődik a kérdés: a beteg Nero bűnös vagy áldozat?
A műből legjobban a Seneca című rész tetszett.
A könyvet kedvencemmé avattam.


Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kosztolányi Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett.

Hirdetés