Dinah I értékelése


>!
Dinah I
Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

No, itt még tartoztam az értékeléssel. A Cselekményleírást tartalmaz szöveg nem véletlenül van kint, csak akkor menj tovább, ha már TÉNYLEG olvastad! Mivel nem szeretnék minden mondatot SPOILERrel teletömködni, itt jelzem, hogy az alábbi írás hemzseg tőle. Köszönöm. :)

Spoiler-mentes véleményem itt: http://konyvsziget.blogspot.hu/2015/10/sophie-mckenzie-…

A blogomra kikerült vélemény óta sok minden eszembe jutott, és az a jó a molyban, hogy jelezni tudom: cselekményleírást tartalmaz az értékelésem. Így hát álljon most itt egy bővebb elemzés. 

Remek könyv, zseniális lezárással. Mondom ezt úgy, hogy az eleje kicsit vontatott volt, nehezen rázódtam bele. Aztán jött néhány izgalmasabb rész, de talán valahol Art szülinapi bulijától vált igazán pörgőssé.

Az alapötlet remek, noha nem sokan szeretnének hasonló szituációba csöppenni. Hogy őszinte legyek, nem azt a megoldást választottam volna, amit a főhős. De erről kicsit lejjebb.

Gent a legtöbb esetben meg tudtam érteni, mégsem voltam képes szeretni. Túl sokat agyalt dolgokon, noha voltak jó meglátásai.

A többi karakter hozta a „mindenki gyanús” figurát. Egyikük furábban viselkedett, mint a másik. Sőt, azt is mondanám, hogy olyanok is titkolóztak/furán viselkedtek, akiknek aztán tényleg semmi okuk nem volt rá. Például Art kollégái.

Zavart, hogy Lorcanon kívül (még ha csak vissza is akart vágni Artnak) senki nem hitt Gennek, meg sem próbáltak vele együtt érezni. Még a legjobb barátnője, de az anyja sem. Ha a kebelbarátom ilyen helyzetbe kerülne, gondolkodás nélkül segítenék neki. Vagy ha nem tudok, akkor is biztosítom arról, hogy hiszek neki, és nem nézem sültbolondnak. Támogatom, legjobb tudásom szerint. Hen ezzel a húzásával nem érdemli meg a barátnő címet.

A titok remekül lett kivitelezve, triplán is megcsavarva. A főgonoszra rájöttem, valahogy evidens volt számomra, hogy csak Morgan lehet a ludas. Ahogy abban is biztos voltam, hogy Art a füle hegyéig sáros. De az ok és a magyarázat! Az nem semmi. Elképesztő, ugyanakkor gyomorforgató. Ép eszű ember nem csinál ilyet, főleg nem a testvérével, még bosszúból sem. Mi az már, hogy kárpótlás????? Artot már a könyv elején megutáltam túlságosan arrogáns viselkedése miatt. Neki az üzlet mindennél fontosabb, lesz*arja, hogy a felesége nem akar több lombikot, ő ráerőlteti a sokadikat is. Milyen férj az ilyen? Mellesleg minden az ő hibája volt, aztán persze előjön a „De nem tudtam, hogy nem esel többet teherbe”-dumával. Amit Art művelt, arra nincs bocsánat.

A legvégét tartom a könyv legjobb részének. Persze, ott volt végig minden a szemünk előtt, én mégsem jöttem rá a köztes kis részek jelentőségére, csak körülbelül akkor, amikor kiderült, hogy Gen gyermeke kisfiú.

Ed viselkedését teljesen meg tudom érteni. A bosszú már más tészta.

Amikor a végén Morgan azt mondja, el fog titeket kapni (vagy valami ilyesmit), akkor sejtettem, hogy nem a verőlegényről beszél.

S ahogy fentebb írtam, pár gondolatot hozzáfűznék ehhez a témához. Hasonló helyzetben valószínűleg nyomoztam volna én is, de nem szakítottam volna ki a gyereket a már megszokott környezetéből. Az kegyetlenség. Pont azért, amit az írónő a legvégén kiválóan tálal. Amondó vagyok, hogy felvettem volna a kapcsolatot a másik családdal, megismerkedtem volna velük, de biztosítottam volna őket arról, hogy nincs hátsó szándékom. Csak szeretném megismerni a gyereket, esetleg néha látni, de nem kértem volna, hogy hadd neveljem. Csak legyek része az életének. Ennél többet nem tennék.
(Ki kell emelnem, hogy persze nem a vérfertőzésre gondolok itt, meg egy olyan pszichopatára, mint Morgan, és egy olyan s***fejre, mint Art. Inkább egy mit sem sejtő, normális párról, akik örökbefogadtak egy gyereket, mert azt hitték, eldobták).

Eddel is mi történt? (mondjuk őt alaposan befolyásolta Morgan, és amiket mesélt neki a Rossz Néniről.) Megsérült. Neki Morgan volt az anyja, ő nevelte fel. A kisfiú csak annyit vett észre mindenből, hogy az apja lelőtte az anyját, és egy idegen nénivel kell élnie a továbbiakban. Melyik gyerek örülne, ha ez történne? Ki hinné el, ha azt mondanák neki, hogy az anyja gonosz volt? Maximálisan megértem Ed reakcióját, amit a legvégén tár elénk az írónő.

Zseniális pszichológia thriller, még ha nem is úgy, ahogy az ember elsőre hinné.

Lehet velem nem egyetérteni, de úgy gondoltam, itt leírhatom ezt. Véleményezni természetesen megengedett. ;)

A könyvért köszönet illeti az @Európa_Könyvkiadó-t. :)


Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Hátborzongató pszichológiai krimi egy gyászoló anyáról, aki megtudja, hogy évek óta halottnak hitt gyermeke él.
Amikor Geniver Loxley nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, megállt számára a világ, és azóta sem sokat haladt előre. Gent még mindig megviseli, ha babakocsit toló nőt lát; Beth halála előtt három könyve jelent meg, azóta viszont egy sort sem írt.
Egy délelőtt becsenget hozzá egy ismeretlen, és pontosan azt mondja neki, amit mindig is hallani szeretett volna: a kislánya egészségesen született – de azonnal kivitték a műtőből, és bizonyára odaadták egy másik nőnek. Hihetetlen történet, de miért találna ki bárki ilyesmit? Hirtelen rés nyílik Gen biztonságos világának burkán, és tengernyi kérdés zúdul be rajta: Hol van most Beth? Miért nem akar kutatni utána Art? Hogy megkímélje a feleségét az újabb csalódástól? Vagy titkol valamit? Kiben lehet megbízni?
Gen nyomozni kezd, hogy megtalálja kislányát. Reménye azonban csakhamar félelembe és paranoiába csap át, mert olyan sötét üzelmek sejlenek föl előtte, amelyek titokban tartásáért valakinek a gyilkosság sem túl nagy ár…

Hirdetés