cseri P értékelése


>!
cseri P
Julie Orringer: Láthatatlan híd

Háát. Lehetne ez egy viszonylag korrekt történelmi regény – bár ha ilyet szeretnétek olvasni, akkor inkább a Természetes fényt ajánlanám –, leszámítva olyan apróságokat, hogy valaki vagy hihetetlenül gonosz vagy gáncs nélküli lovag, a munkaszolgálatban is, és ettől az egész minden erőlködés ellenére valahogy hiteltelen lesz, na meg olyan aprócska tárgyi tévedéseket, mint pl. az ostrom előtt, a háború közepén a szereplők a munkaszolgálatban meghalt Radnóti verseit olvasgatják. De hát még meg se halt akkor.
Maga a családtörténeti rész meg egy zőccség. Igencsak elszabadult a fantáziája az írónőnek, hogy ilyeneket kitalál, gratulálok hozzá, csak azt nem értem, minek kell az ilyen hülyeségeket történelmi regénynek álcázni.
És mindehhez 700 oldal! Végig se akartam olvasni, de hát a kánikulában nem volt jobb dolgom. ;)

2 hozzászólás

Julie Orringer: Láthatatlan híd

Julie Orringer: Láthatatlan híd

András építészhallgatóként éppoly hirtelen csöppen a ’30-as évek Párizsi bohéméletébe, amilyen önkéntelenül ragadja később magával a századközép világégése, hogy munkatáborról munkatáborra sodródva, küszködve kapaszkodjon az egyetlen szerelembe: élete legnagyobb ajándékába…

Klára még szinte gyermek, mikor az erősödő szélsőséges eszmék Magyarországáról – saját sorstragédiája után – Párizsba kénytelen menekülni, egyik pillanatról a másikra felnőtté válva, hogy ott megismerje Andrást, és életük egymáséba gubancolódjon…

Tamás és Ibolya a háború gyermekei; miközben szüleik a földi poklokkal csatáznak értük és egymásért, mindnyájuk túléléséért, ők olyan emlékekre tesznek szert, melyek generációk sorsában hagynak kitörölhetetlen nyomot, amit nem moshat el sem az óceánnyi távolság, sem a részvétlen idő…

Julie Orringer regénye, a Láthatatlan híd magával sodor és felkavar, kétségbe ejt és megvigasztal, elveszi és visszaadja az életbe és az emberségbe vetett hitünket. Arról mesél, amiről csak a fontos könyvek tudnak: hogy minden ember egyedi és megismételhetetlen – és szükségünk van valakire a boldogsághoz és a boldoguláshoz.

„Üdvrivalgás tört ki a tisztképzősök soraiban. A tábornok megvárta, míg alábbhagyott.

– Ne feledjék – mondta –, maguk Magyarországért harcolnak, Magyarországért, és senki másért. A németek a szövetségeseink, de nem parancsolnak nekünk. Az ő útjuk nem a mi utunk. A magyarok nem árja nép. A németek elmaradott népnek tekintenek bennünket. Barbár a vérünk, vadak az eszméink. Nem vagyunk hajlandók elfogadni a totális diktatúrát. Nem akarjuk deportálni a zsidókat meg a cigányokat. Ragaszkodunk a különleges nyelvünkhöz. A győzelemért harcolunk, és nem a hősi halálért."

Több mint egy éve olvastam Julie Orringer megrázó, nagy erejű, vizuálisan is sodró remekművét. Az ilyen súlyú könyvekre mondják, hogy letehetetlen „nagy regény”. Vártam, hogy egy magyar kiadó rátaláljon és beleszeressen. Megtörtént. Hála érte.
Koltai Lajos, operatőr, filmrendező

Hirdetés