pöttyös értékelése


>!
pöttyös
Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Ó, Istenem, ez a könyv annyit adott nekem…
Ma fejeztem be a hazafelé tartó buszon, és mit mondjak, az előttem ülő barátom értetlenül nézett a könnyes szememre. Mert Silvia én vagyok.
Ez olyan könyv, ami megüti a Harcosok klubja szintjét, pedig azt nálam eddig lehetetlen volt lekörözni. Annyira bölcs és okos és szívfájdítóan gyönyörű, hogy sosem fogom elfelejteni egyetlen részletét sem. Már az első oldalakon megfogott Leo gondolatainak hömpölygése, és mélységesen elcsodálkoztam, hogy létezik olyan ember, aki ugyanúgy, ugyanazokon gondolkodik, mint én. Mert Leo a 16 éve ellenére mélyen érző, intelligens és érzékeny fiú volt, mégsem túlságosan eszményi, a mindennapjai ugyanúgy teltek, mint egy átlagos kamaszfiúé. (Ps, zene, barátok, lányok, motor, káromkodás stb.)
Legszívesebben minden oldalról kiírnék magamnak idézeteket, annyira egyszerűen, kedvesen, „fiatalosan” vannak megfogalmazva ezek az értékes gondolatok.
Már a regény legeslegelején tudtam, hogy kit fogok szeretni (Silvia, Leo, Álmodozó), és azt gondoltam, hogy Beatrice-t nem kedvelem meg. Mégis, amikor nagyobb szerepet kapott, akkor nagyon megszerettem és tisztelni kezdtem. Képtelen lennék úgy élni, hogy tudom, hogy mennyire beteg vagyok. Tegnap megkérdezte tőlem egy osztálytársam, hogy mit tennék, ha kiderülne, hogy ez a napom az utolsó, hogy ez után meg fogok halni. A szívem kétszeresére gyorsult, mert eszembe jutott ez a könyv, Beatrice, az egész, és az az érdekes, hogy nem kellett gondolkodnom, hanem egy szuszra elsoroltam, hogy mit tennék.
És az volt még annyira gyönyörű ebben a könyvben, hogy ráébresztett arra, hogy szeretnem kell az életet, bármennyi nehézséget és kínt hoz is, mert csak ez az egy van, ezt az egyet kaptam ajándékba.
Írnom kell a fordításról, a stílusról. Vannak könyvek, amelyek azért borzasztóak, mert a fordító pocsék munkát végzett (és persze a szerző sem rendelkezik fejlett esztétikai érzékkel), de ezt a könyv et élvezet volt olvasni a tördelés, fordítás, szavak miatt. A mondatok simán gördültek egymás után, a stílus képszerű volt, szinte látom magam előtt a piros padot a nagy fa alatt, ahogy Niko és Leo a szobában ül és gitározik, Silvia finom, megértő mozdulatait, Leo szüleinek egymás iránti szeretetét.

Még Silviáról egy pár szót. A fentiekből már kiderült, hogy teljes mértékben azonosulni tudtam vele. spoiler
Nem akarok túl sokat témázni.
Végül annyit mondok, hogy legszívesebben most rögtön újraolvasnám a Könyvet. Borzongató, azt hiszem, megtaláltam a „lelki társam könyvem”.

9 hozzászólás

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

A Fehér, mint a tej, piros, mint a vér – a harmincas éveinek elején járó középiskolai tanár, Alessandro D’Avenia első regénye – az elmúlt év talán legnagyobb könyvsikere volt Olaszországban, és tucatnyi nyelvre lefordították már. Megható, de egy cseppet sem érzelgős, könnyű, de egy cseppet sem súlytalan mű – nagyszerű olvasmány.

Hirdetés