ppeva P értékelése


>!
ppeva P
Andrzej Stasiuk: Dukla

Jé, hát én voltam Duklában! Legalábbis átutaztam rajta, kétszer is, egyszer 1974 nyarán autóstoppal, egyszer meg valamikor a nyolcvanas évek elején autóval, hivatalos úton. De nincs Dukláról semmi, de semmi emlékem. Csak a térkép alapján azonosítottam, hogy ha A-ból B-be mentünk, akkor Duklán keresztül kellett utaznunk. De a környékről meg azokról az utazásokról vannak élményeim. Meg a 70-80-90-es évek Lengyelországáról is. Hasonlóan, mint Stasiuknak – nem konkrétumok vagy adatok, csak kis történetek, hangulatok, érzések. Rég volt.
Vettem még a 70-es években egy lengyel autóatlaszt. Részben az országjárásokhoz kellett, részben pedig azért, mert imádtam nézegetni, olvasgatni a lengyel város- és faluneveket. Voltak köztük zenei hangzásúak, viccesek, nyelvtörősök, érdekesek, semmilyenek, megjegyezhetetlenek és örökre megjegyzettek. Már rég nem aktuális az utak egy része, de ez a térkép még mindig velünk jön, ha Lengyelországba utazunk. Most a Duklát olvasva ismét élveztem Stasiuk felsorolásaiban a falvak és városkák neveit. Igazi nosztalgia utazás volt.
Szerettem, hogy teli volt hangulatokkal, cikkcakkokkal, leírásokkal, életképekkel, de néha leült a történet. Pontosabban nem a történet, mert azt rögtön az elején megígérte, hogy nem lesz. Szóval leült, és kicsit várni kellett, míg élet lehelődik bele megint.

14 hozzászólás

Andrzej Stasiuk: Dukla

Andrzej Stasiuk: Dukla

Dukla, ez a lengyel-szlovák határon található kisváros, szinte mágikus erővel vonzza az emlékeket kergető vagy éppen céltalanul utazgató kalandort, aki „sose azt éli át, ami van, hanem ami volt, vagy lesz”. Bűvkörébe vonja, és csak lélegzetvételnyi időre ereszti.Stasiuk ? a kortárs lengyel irodalom fenegyereke ?, valóságos és képzeletbeli utazásra indul, bejárja Duklát és környékét, miközben emlékeinek színpadává varázsolja az álmos lengyel falvakat, ahol megelevenednek a gyerekkori barátságok, a kamaszosan évődő szerelmek és vakmerő csínytevések, ahol a holtak és a szentek szinte észrevétlenül járnak köztünk, és ahol a történeteket is mi magunk tartjuk életben. Andrzej Stasiuk e felelősség terhe alatt, mégis bölcsen és könnyedén meséli el az ő Duklájának történetét, miközben utazunk, mintha másból sem állna a világ, mint Duklába vezető földi ? és belső ? utakból, az otthonosság érzetét keltő megérkezésekből, és az újrakezdés reményével kecsegtető elindulásokból. Andrzej Stasiuk 1960-ban született, író, költő, kritikus, és a lengyel Czarne kiadó résztulajdonosa. Magyarul eddig a Galíciai történetek és a Fehér holló című regényét, valamint önéletírását ? Hogyan lettem író címmel ? ismerhette meg a nagyközönség. „W. óvatosan vezetett, mert a szombat este hemzseg a kísértetektől. Az emberek kettéhasadnak önmagukra és vágyaikra, saját homályos képmásaikat küldözgetik, hogy azok próbáljanak ki minden tilalmas dolgot. A fiúk saját álmaikra emlékeztetnek, míg dülöngélve mennek az országút szélén és a lányokat mustrálják, akik ruhákat méricskéltek aznap, de az anyag szép lassan láthatatlanná vált a tükörben, és ők így csupasz testüket nézegették. Ötvennel úsztunk a levegőben, amely sűrű volt, mint a víz, csupa megsokszorozódott tükörkép, kavargás, hullám. Valahol Dubiecko környékén végre egybeforrt az égbolt a földdel, és leszállt a koromfekete éjszaka.”

Hirdetés