Youditta értékelése


>!
Youditta
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Igazi agytorna ez a könyv eleinte. Valamiért mindig félek elkezdeni orosz szerző könyvét, pedig általában tetszenek, sőt sokszor lenyűgöznek. Ha valaki bevállalja, hogy egy embernek három neve van, és mindhármat véletlenszerűen külön használja a szerző, meg úgy általában az orosz szerzők, akkor nagy eséllyel nyert ügye van ezzel a könyvvel. Én kifejezetten örültem ennek a neveket felsorakoztató agytornának, szerencsére jó a memóriám, ezért jól is esett tréningeznem.
A könyv összehoz különböző társadalmi, agyagi és szociális körülményből érkezőket, akiket mind hasonló kór súlyt, amiért kapnak egy rövidebb/hosszabb időre szóló meghívót a Rákosztályra. Itt mindenkivel, betegekkel/ orvosokkal/ ápolókkal megismerkedhetünk, kivel szorosabban, kivel felületesen. A rák pedig egyre terjed, miközben mi a szereplőkkel ismerkedünk. A történetben a betegséggel/ halállal való szembenézésnek a fázisai is jól megfigyelhetők. Az volt az érzésem olvasás közben, hogy nem csak a betegeinket a Rákosztályon, hanem az egész társadalmukat emészti fel a kór.
A könyv érezhetően személyes élmény is a szerzőtől, nagyon érzékletes az írásmódja. Én nem éreztem magam rákosztályos betegnek, inkább csak külső szemlélőnek, de nagyon élveztem a szerepet.
Az az igazság, hogy ezt a könyvet háromszor ilyen hosszú terjedelemben is olvastam volna még, nagyon szomorú vagyok, hogy véget ért.
Szolzsenyicin biztosan a barátom lett mostantól! :)


Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

1955 márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie.

A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni.

A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről.
A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének.

1968-ban a The Times irodalmi melléklete jelentette meg először a Rákosztály néhány részletét, amely Oroszországban (mint ahogy nálunk, Magyarországon is) csak a kommunista rendszer összeomlása után jelenhetett meg.

Hirdetés