vicomte P értékelése


>!
vicomte P
Brent Weeks: A fekete prizma

Követelem, hogy egy világ sorsáért felelősséget érző varázsló azonnal oldja fel a klaviatúra átkát a fantasy írókról!

De legalább az amerikai írókörökben tanítsanak már meg végre novellát is írni, mert a nyájas türelmemmel való vérlázító visszaélésnek tekintem, hogy az államokban szocializálódott ifjabb nemzedék minimum trilógiában (ahol a kötetek darabja 800 oldal) képes elmondani egy nyúlfarknyi történetet…

Vannak persze olyan írók*, akiktől szívesen olvasok több száz oldalon keresztül, de ők valódi szómágusok. Weeks pedig hozzájuk képest kókler szemfényvesztő.

A könyvhöz való csöppet sem szívélyes viszonyomról szerintem bőven eleget mond, hogy nem csak hogy közel egy hónapig gyürkőztem vele, de menet közben elolvastam egy hasonló terjedelmű, de sokkal érdekfeszítőbb SF-t (A földre hullt sárkányt), sőt egy választékos nyelvezetű, több mint kétszáz éves levélregénynek (a Veszedelmes viszonyoknak) is közel a háromnegyedéig jutottam, mire ezt a könyvet egy végső, elkeseredett sprinttel lenyomtam.

Weeks ugyanis egy átkozottul közepes íráskészséggel megvert, de roppant mód szorgalmas fickó, akiből úgy dől a szó, mint a sárga luxin.
Nem mondom, egyszer talán lehet belőle jó író, de most még messze van attól, és attól tartok, hogy addig, amíg egy rakásnyi ember rá nem pirit, hogy „Jobbra fönt, ott a Delete gomb, öreg, használd! Könyörtelenül!”, addig esélytelen, hogy szintet lép.

Ez a könyv tipikus példája a modern, piac konform fantasy-nek, ami nem csupán magán hordozza az elmúlt 10-15 év főbb trendjeinek a lenyomatát, de szinte kínosan süt belőle az igyekezet, hogy minden elvárásnak megfeleljen. Pedig nyilvánvaló, hogy az lehetetlen, főleg egy olyan alapvetően középszerű írónak, mint amilyen Weeks.
A szürke érdektelenségből ezt a könyvet csak a hard magic világkép, a színmágia emeli ki – ez határozottan a legjobb húzás az írótól spoiler
Az a keménység is tetszett, amivel az író a szereplőivel bánik – Lawrence vagy Abercrombie persze csak elnézően vigyorogna rajta, de Sanderson mellé azért már kezd felzárkózni.

Viszont a középtré YA fantasykből szalasztott, szerepjátékos szinten megformált karakterek tömege már baromira idegesített.
Most komolyan, a címszereplőnek muszáj a világ leghatalmasabb mágusának lennie, akire persze nem vonatkoznak az összes többi varázslót korlátozó szabályok?
Mert ilyen különleges emberből egyszerre csak egy él – persze rögtön kiderül, hogy az ő családjában rögtön volt kettő, és jól egymásnak is estek. Na, nem csak emiatt, de azért főleg.
Persze mindezek mellett elképesztően jóképű, magas, izmos és még remek humorérzéke is van. S hogy el ne felejtsem, akad egy-két sötét titka is, amitől időnként férfiasan komorrá válik.
He? Avagy, bocs, Mr. Weeks, de az ilyen figurákat inkább hagyjuk meg az ábrándos tinilányoknak írt vágybeteljesítő fantasykben, ha kérhetném…
Az ilyen kliséhalmokkal, meg a legmenőbb mexikói szappanoperákat idéző viszonyrendszerrel spoiler és cselekményszövéssel engem ki lehet kergetni a világból.
Egy-egy drámai fordulat után szinte vártam, hogy mikor harsan fel a baljós tus, és magam előtt láttam, ahogy a jelenet szereplői tágra nyílt szemekkel bámulnak premier plán a kamerába.
A szappanopera fílingre ráerősített a hiperközeli narráció, aminek köszönhetően még azt is megtudjuk, hogy az adott szereplő mit gondol arról, hogy miért gondolja azt, amit gondol. Finoman szólva szájbarágós nekem már ez a stílus.

Összességében úgy gondolom, hogy fele ekkora terjedelemben, néhány borzasztó klisét kigyomlálva és logikusabb cselekményvezetés mellett egész jó potenciál lenne ebben a regényben, de én inkább elolvastam a Wikin a második és harmadik rész összefoglalóját, mert mindenre azért nekem sincs időm.
De azok számára, akik nálam jobban elvoltak Sanderson Ködszerzet trilógiájával, túl nagy csalódást ez a könyv sem fog okozni.

* Martin, Rothfuss, Hobb hogy csak a népszerűbbeket említsem.

48 hozzászólás

Brent Weeks: A fekete prizma

Brent Weeks: A fekete prizma

ÖT ÉV, ÖT LEHETETLEN CÉL, EGY VÉGZETES TITOK

Gavin Guile a Prizma, ő a leghatalmasabb ember a világon. Császár és főpap, az ő erején, bölcsességén és bűverején múlik, fennmarad-e a törékeny béke.

De a Prizmák sosem hosszú életűek, és Guile pontosan tudja, mennyi idő van még hátra az életéből: öt év, ami alatt öt lehetetlen célt kell teljesítenie.

Ám amikor Guile felfedezi, hogy van egy fia – aki egy messzi királyságban született a háború után, ami őt hatalomra juttatta –, döntenie kell. Mennyit hajlandó feláldozni azért, hogy megőrizzen egy titkot, ami szétszaggathatja a világát.

Összetett, megdöbbentő fordulatokban gazdag történet.

„Bámulatos knyv. Még az Éjangyalnál is sokkal jobb.”
– Scott Frazier

„Weeks olyan fantasy regényt írt, amelyhez hasonlót sem találunk a kortárs irodalomban. Fantasztikus látványvilágú és eredeti munka, amellyel magasra tette a mércét a műfaj művelői számára.”
– John Ottinger

Hirdetés