Equimanthorn értékelése


>!
Equimanthorn
John Banville: A tenger

“Az, hogy itt vagyok, csak arra jó, hogy ne legyek sehol sem.” Talán ezzel lehetne legjobban megfogni az alaphelyzet, és szükség is van kapaszkodókra, mert a könyv nem sokat ad. A sorok lassú, hömpölygő sodrása valóban a tengerre emlékeztet, de pont ettől a határtalan érzettől válik igazán nehézkessé a történetre való fókuszálás. Párszor bele is aludtam, sőt, a közepe táján már annyira elvesztettem az érdeklődésemet, hogy komolyan fontolóra vettem a félbehagyást. John Banville egyszerűen túl szépen ír, ezernyi hasonlatba csomagolva a megrázó eseményeket, inkább csak mélázgat rajtuk, ezért én sem éreztem, hogy a húsomba vág. Olyan személy mutatkozott itt meg, aki az intellektusával, költőiségével tartja távol magát a világ valóságától, aki nem igazán érti, hogy mit érez, de nagyon is tisztában van azzal, hogy mit gondol arról, amit érez. (Remélem ez így érthető volt). A finom önirónia pedig inkább tetszett önáltatásnak, mint őszinteségnek, mintha kényszeresen igyekezett volna esendőséget felmutatni. Mindenesetre a végén, azér' becsületből mégsem adtam fel, pozitív csalódás ért, amiért érdemes elolvasni. Elfogadom, hogy tudatosan akart így végigvezetni ezen a “jelenetős semmiség”-en, de továbbra sem vagyok biztos benne, hogy ez a szerkezeti forma volt e a legmegfelelőbb.

“és követtem őt az épület belsejébe, miközben úgy éreztem, mintha csak a tengerbe gázolnék be, egyre beljebb és beljebb.”

1 hozzászólás

John Banville: A tenger

John Banville: A tenger

Max Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival.
John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a nyugtalanító, mégis megindító és vigaszt nyújtó regényt.

Hirdetés