Kuszma P értékelése


>!
Kuszma P
André Castelot: Napóleon

Leszögezem, szerintem semmi szívderítő vagy magasztos nincs abban, amikor mélynövésű emberek nekiállnak átrajzolni a világtérképet. Ezzel együtt ez a Napóleon, ez tudott valamit. Nyüzüge, egészségtelen arcbőrű korzikaiként indult (még franciául sem tudott!), aztán felcsörtetett a világ tetejére. Hogy aztán lezuhanjon onnan. Nem csoda, hogy Stendhalnál, Dosztojevszkijnél Bonaparte a természetfeletti ember szinonimájává vált – ez az egész szárnyalás annyira megmagyarázhatatlan. Tulajdonképpen Castelot könyve sem világítja meg a mélyebb miérteket, épp csak a tényeket írja le: így történt.

Amúgy meg Castelot pont a megfelelő ember arra, hogy egy ilyen nagyívű életregényt papírra vessen. Lehántja a Császárról az üres heroizmust, valóban intim közelségbe hozza őt, és igaza van, mert Napóleon így is van akkora személyiség, hogy elragadja az olvasót. A szökés Elbáról, majd a Sas útja egészen Waterloo-ig egy igazi hősköltemény, kitalálni sem lehetne jobban, a dráma lezárása pedig Szent Ilonán akkor is megrázó, ha különben nem lopta be szívembe magát ez a Kis Nagy Ember. (Talán ez a végkifejlet a könyv legbravúrosabb fejezete.) És az írónak már csak azért is szerencséje van vele, mert lényegesen szellemesebb figura, mint német kollégája bő száz évvel későbbről – aki, valljuk meg, egy humortalan mitugrász.

Ezzel a bizonyos némettel (aki osztrák) más analógiák is felkínálkoznak. Mindketten abba buktak bele, hogy az erőt tekintették végső érvnek, és ebbe a szellemiségbe bele van kódolva a vereség: addig és addig kénytelenek egyre nagyobb erőt kifejteni, amíg kidöglik alóluk a ló – az ország. Az agresszió olyan spirálja ez, ami eleve kizárja, hogy az efféle diktatúrák a boldog gyarapodás útjára lépjenek. A sors fintora, hogy mindkettőjük pályája Oroszországban ért tulajdonképpen véget, ahol egy nem emberi hatalom, Tél tábornok adta meg a kegyelemdöfést. Persze ezek a hasonlóságok inkább technikai jellegűek, Napóleon javára kell írnom, hogy ő nem próbálta a kozmikus rend ostoba éthoszával takargatni pőre hatalommániáját, mert nem izgatták az ideológiák. Hatalmat akart, megszerezte, aztán orra bukott. Úgy kell neki, de így kétszáz év távlatából: csodálatos mese.

28 hozzászólás

André Castelot: Napóleon

André Castelot: Napóleon

Vajon lehet-e még újat mondani Napóleonról, akiről eddig állítólag több, mint ötvenezer munka jelent meg, akiről írt Balzac, Stendhal, Tolsztoj és Shaw?
Igen, lehet. Ezt bizonyítja André Castelot élvezetes monográfiája. A kiváló francia történésznek sikerült új elemekkel és új vonásokkal gazdagítania az ezerszer megrajzolt portrét. Hiszen maga Napóleon mondta egyszer magáról: „Micsoda regény az életem!” És Castelot éppen ezt a regényességet aknázza ki: nem annyira történelmi körképet ad, mint inkább pályaképet. És nem széles ecsetvonásokkal fest, hanem a mozaiktechnikát választja. Temérdek jellemző esetet, apró anekdotákat mesél el, kortársakat idéz, „élőképeket” iktat be, az olvasóval összekacsintva pletykázik, jóízűen, élvezettel. Ezért olyan eleven, mozgalmas, érdekfeszítő a könyve. Mindent látunk és hallunk. Úgy érezzük, ott vagyunk a Tuilériákban és a Notre-Dame-ban, halljuk a wagrami ágyúk bömbölését, bőrünkön érezzük az orosz tél hidegét és Szent Ilona nyirkosságát.
Még egy nóvuma van Castelot munkájának: nemcsak a történelmi személyiséget ismerjük meg belőle, hanem az embert, az élő, sőt érző és néha esendő embert. Castelot nem fukarkodik az intimitásokkal. Híven beszámol Napóleon napirendjéről, szokásairól, kalandjairól, szerelmeiről és félrelépéseiről.
Castelot fordulatos, szellemes könyve, amely mesterien ötvözi a tudományos és szépírói erényeket és hű tükröt állít a kornak és legkiemelkedőbb személyiségének, egy öt kötetből álló sorozat első darabja.

Hirdetés