fióka P értékelése


>!
fióka P
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Érdekes ez a Kosztolányi-féle Nero. Nem arra van kihegyezve, amit a legtöbben tudunk róla, úgymint Róma felgyújtásának vádja, vagy esetleg az egyetlen, uralkodása alatt bekövetkezett keresztényüldözés (amiről amúgy is csak nagyon kevés, pár soros adat áll rendelkezésünkre Tacitus jóvoltából). Kosztolányi egy teljesen normális (igen, normális), hétköznapi Nerot tálal, akinek lélektani ívét olyan sikeresen rajzolja meg, hogy a végén az ember szinte sajnálja. És tulajdonképpen sajnálatra méltó. Vajon hogy alakult volna az élete, ha nem terheli egy megalomániás anya, egy nyeregből kiütött testvér, meggyilkolt apa tudata és egyéb finomságok? Vajon hová kell süllyednie valakinek ahhoz, hogy elhiggye a fizetett pártfogók (?) rajongását, milyen kompromisszumokat kell kötnie saját magával, hogy önnön áhított költői nagyságát elhitesse magával? Mondhatni, hogy törvényszerű az, hogy ilyen megalkuvások és az ezt kísérő harci áldozatok hulláiban való gázolás egyetlen értelemszerű következménye az őrület.
Középszerűnek lenni nem könnyű, főleg akkor, ha az ember tudja is magáról, hogy az és megadatott neki minden eszköz (ízlése válogatja, na meg o, tempora, o, mores) ennek ellensúlyozására, feledtetésére. Nero nem tudott ellenállni a csábításnak. Nem hiszem, hogy azok a röpke örömök megérték volna az áldozatot. Azt sem hiszem, hogy azok a röpke örömök őszinték tudtak volna lenni, bár a lélek érdekes dolog és sok mindenre képes.
Szegény, tehetetlen, frusztrált, értelmetlen létű Nero. És szegény mai Nerok, kicsik és nagyok, névtelenek és ismertek. Sok nem változott.

4 hozzászólás

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Kosztolányi Dezső történelmi regényének középpontjában Nero, a dilettáns költő-császár áll, aki jó szándékú ifjúként kerül a trónra, hogy sokak reménye szerint a római birodalom kiegyensúlyozott, nyugalmat hozó uralkodója legyen. A szelíd és fiatal Nerót azonban az a vágya, hogy művészetéért ismerjék, szeressék, eltéríti eredeti célkitűzéseitől. Mindenkit irigyel, aki tehetséges, ezért a hatalom erejével kísérli kicsikarni a művészi sikert. Meggyilkolja féltestvérét, Britannicust, szembeszegül nevelőjével, Senecával, s mert bölcsebbnek érzi önmagánál – üldözi. Környezete retteg tőle, mert egyetlen nem tetsző mozdulat vagy szó miatt halál vár mindazokra, akik a szörnyeteggé, zsarnokká vált császárnak tapssal, dicsérettel nem hódolnak. A mű, bár varázslatos könnyedségével idézi fel az antik világváros életét s a kor történelmi szereplőit, mégsem pusztán történelmi regény. Az író Nero korának történéseiben és díszleteiben a saját korát festette le, a császár alakjában s a „véresen-fájó dilettantizmus” drámájában a hatalom és művészet viszonyának kérdéseit szólaltatja meg mély pszichológiai megértéssel és kaján iróniával.A mű első megjelenésekor azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a korszak legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta, s az is aligha lehet kétséges, hogy a Római Citerások Egylete nem a Via Appián, hanem egy budapesti kávéházban ülésezett.

Hirdetés