Chris értékelése


>!
Chris
David Almond: Agyag

David Almond legújabb magyarul megjelent regénye (amely egyébként közel tíz éve, 2005-ben jelent meg angol nyelven) tökéletes illeszkedik hangulatában az eddig kiadott történetekhez. Egy teljesen szokványos, hétköznapi sztoriba kezdünk bele, amely aztán apróbb természetfeletti elemeknek köszönhetően válik érdekessé. De vajon mindez valóban puszta fantázia, vagy egy sokkal mögöttesebb üzenet rejtőzik a „szimbólumokban”?

Mert miről is van itt szó tulajdonképpen? Egyfelől a szerző azt sugallja felénk, hogy megtörtént esetről van szó, hiszen a befejezésben magyarázatot nyer, miért is mesélte el nekünk a különös históriát, amelyet egyébként igyekszik minél hitelesebb színben feltüntetni: a főhőst Davie-nek (vagyis a David becézésének) hívják, a sztori helyszíne Felling (a szerző szülővárosa), ideje a ’60-as évek közepe (Almond 1951-ben született). Másfelől abszolút olyan témákkal foglalkozik végig, amik a tizenéves fiúkat foglalkoztatják: bandaháborúk, csajozás, a barátság és annak határai, korlátai, valamint a komolyabb ügyek – cigizés, alkohol – is előtérbe kerülnek. Ugyanakkor a vallás és bizonyos tekintetben a sátánizmus is komoly szerephez jut. Davie és Geordie egy pluszpénzért cserébe évek óta ministrál O'Mahoney atya mellett, aki igyekszik mindig jó tanácsokkal a helyes útra téríteni a srácokat. Az ő ellenpontjaként jelenik meg Stephen, akit sátánizmussal vádoltak meg (még ha ez így nincs is nyíltan kimondva), és aki életre tudja kelteni az agyagfigurákat. A srác tudja, hogyan kell manipulálni az embereket (a hipnózis egy fajtáját is kitanulta), valamint elhiteti Davie-vel, hogy egy angyal jelent meg előtte, akinek a parancsait követni kell.

Szóval érdekes, fontos, ám ennek ellenére ifjúsági regényekben eddig igencsak mellőzött témákat boncolgat a szerző, és teszi mindezt oly módon, hogy tizenöt éves kor felett bátran odaadhatjuk gyermekünk, testvérünk vagy éppen barátunk kezébe, mert a fiatalok igényeihez igazodva ír ezekről a komoly dolgokról. Az olvasóban -legalábbis nálam így volt – végig ott motoszkál a kérdés, hogy vajon a természetfeletti dolgok valóban megtörténtek (mármint a regény cselekményének szempontjából), vagy mind csak szimbólumként van jelen a történetben. Az igazat megvallva én sem vagyok teljesen biztos sem egyik, sem másik verzióban, azonban meggyőződésem, hogy Almondnak ez volt a szándéka: mindenkinek a saját belátására bízza, hogy eldöntse, hogyan értelmezi az eseményeket.

Összességében tehát egy, a fiatalok nyelvén remekül értő, ma is aktuális kérdéseket feszegető olvasmányt kapunk, amelynek egy hibát tudok csak felróni: a magyar kiadást. Önmagában a kötet hozza a szokásos Pongrác-minőséget, a borító is remekül passzol a történethez, de jobban örültem volna, ha az Almond-életművet egységes formátumban jelentetik meg (igaz, ez nem az Agyagnak róható fel, hiszen mind a négy kötet másféle kiadásban látott napvilágot). Nagyobb baj, hogy a 350 oldalas történet feleennyi lapra is ráfért volna, ha nem szedik ilyen szellősen az egyébként a szokásostól kicsit nagyobb betűket. Helytakarékossági és környezetvédelmi szempontból is előnyösebb lett volna egy, mondjuk a Skellighez igazodó verzió – ha már hangulatában ahhoz passzol.

2 hozzászólás

David Almond: Agyag

David Almond: Agyag

Idegen érkezik a városba. Stephen Rose a neve. A bőre akár a viasz, a szaga émelyítő, de a tekintete megbabonáz. Nincsenek szülei. Nincsenek barátai. Beköltözik Flúgos Maryhez. Az emberek mindenféléket beszélnek róla. Egy dolog azonban biztos: varázslat van azokban a fura szobrokban, amelyeket agyagból készít. No és Davie meg Geordie? Tartsák magukat távol tőle? Vagy inkább barátkozzanak össze vele? Szövetségesük lehet-e az idegen a szörnyű Mouldy meg a haverjai ellen folytatott harcukban?

Hirdetés