Lady_L értékelése


Lady_L>!
Sándor Anikó: El Camino

Sándor Anikó: El Camino Az út, ami hazavisz

A rövid értékelés:
Ő legyalogolta a 800 kilométert, én meg nem olvastam végig a 213 oldalt, feladtam a 148-nál. Szégyellem magam, pedig elhatároztam, hogy nem adom fel. De ez már az önvédelem volt, mert tényleg nem olvastam még olyan könyvet, aminek szinte minden oldalánál hangosan lamentálok, ciccegek, röhögök, bámulok 10 percet kifele a fejemből, fogom a fejemet, stb. Az egész olyan, mint egy TV2 Magellán vagy Napló: üres és hatásvadász, szedett-vedett, semmitmondó riportfilm, amitől nem leszel okosabb, mert igazából nem is akar semmit mondani, csak ki kell tölteni a műsoridőt. Azért legalább a bevezető elbírt volna egy kis rövid történelmi bemutatást, olcsó ez az „úgyis tudjátok, mi az Út”-stílus, vagy igazából mindegy, mert épp elég, ha tudjátok, hogy ott csodák történnek (úgyhogy csak megerősít abban, hogy te is menni akarsz). Olyan nesze semmi, fogd meg jól, az elejétől fogva úgy éreztem, hogy ez a nő vagy a Mari néni a szomszédból vagy egy menő riporter egy kereskedelmi tévétől, annyira felszínes, naív, egyszerű és szenzációhajhász. A regény folyamán említi, hogy újságíró, úgyhogy kösz, helyben vagyunk, ha a Wikipédiát olvasgatom, többet tudok meg.

A hosszú értékelés, amit úgyse olvas végig senki:
Van nekem egy betegségem, hogy én mindent, vagy helyesebben mindenkit meg akarok érteni. Hiába tudom, és mások is mondják, hogy gyakran egyszerűen nincs mit megérteni, én szeretném megérteni. Így néha olyan dolgokat is olvasok, amik tőlem távol állnak, de mivel érdekel, hogy mi mozgat másokat, akik nem úgy gondolkodnak, mint én, ezért előveszek egy általuk kedvelt könyvet, és elolvasom és megpróbálom előítéletek nélkül meglátni benne, mi az, amiért egyeseknek az jelent valamit. Így olvastam tavaly a vonzás törvényéről is például, aminek az értékelésében azt írtam, hogy „én két lábbal állok a földön, sőt, oda is vagyok szögezve, ha a ragasztó véletlenül elengedne, mert nekem nincs táncoló belső istennőm, csak egy vartyogó öregasszonyom. És szeretem őt, nem szándékozom lecserélni egy fiatalabbra.” Ezt most még annál is jobban átéreztem. Az egy dolog, hogy a könyv maga minden, csak nem informatív, de semmi értelme sincs. Tekintsünk el attól, hogy majdnem dührohamot kaptam annál a pontnál, amikor neki az volt a teljesítmény, hogy a tűző napon, víz nélkül felgyalogolt a hegyre. Ezt a felelőtlen, önveszélyes viselkedést valamiféle dicsőségnek és önlegyőzésnek tartja, ezzel másoknak is azt sugallva, hogy ez követendő példa. Három évet éltem mediterrán környezetben, és mivel nekem állandó kilométerhiányom van, sokat gyalogolok, tudom, hogy a szieszta nem véletlenül és lustaságból lett bevezetve arrafelé. De ha megyünk, akkor ne tekintsük már mártírkodásnak azt, hogy víz nélkül tesszük azt, órákon át a tűző napon, ha ott kap infarktust, akkor az nem a sors, hanem a saját felelőtlensége lett volna (persze a média úgyis beállította volna valami óriási tragédiának és veszteségnek és sajnálkozott volna rajta hetekig, ahelyett, hogy kimondanák, hogy kiszáradt, meghalt, aki hülye, haljon meg, ti meg ne sajnáljátok, hanem tanuljatok a hibájából). De igazából nem ez volt a legnagyobb problémám vele.
Én abban hiszek, hogy az embernek van egy tudattalanja, amiben ott van minden, minden, minden, amivel az élete során találkozott, megfordult a fejében. Ezek néha előbújnak éjszaka, álmunkban, vagy hipnózis alatt, vagy freudi elszólásaiban. Amiatt pont nem néztem bolodnak, amit senkinek sem mert elmesélni, nehogy bolondnak nézzék, hogy egy hipnózis alatt kiderült, hogy tudatalatt még mindig bántja a sok évvel ezelőtti abortusza. Hogy milyen formában sikerült ezt kihúzni belőle, az nem számít. Ott volt benne, kiderült. Ez természetes, ez nem csoda és hű, meg há. Abban sem láttam csodát, hogy egy másik hipnózis során leírt egy történetet, később pedig látott egy festményt, amin pont egy olyan jelenet volt, mint amit leírt. És mi van, ha már látta azt a festményt valamikor? Egy albumban, a tévében, mivel „Camino” a címe és őt a téma mindig foglalkoztatta, valahol megmaradt benne az a festmény. Az, hogy történetet is kerített köré az agya, hát… mindenki álmodott már komplett sztorit arról, amit aznap látott a tévében vagy olvasott egy könyvben, nem? Ugye, mikre képes az agy! Miki meg pont úgy nézett ki, mint a fiú, akinek képzelte magát abban az álomban, vagy hipnózisban. Őszintén, mindenki álmodott már, fel tudod pontosan idézni az álmodban látott arcot? Évek múlva is? Vagy belelátod, akibe hirtelen belelátnád és egy idő után el is hiszed, hogy pont úgy néz ki? Ráadásul akkor, amikor bele akarod látni?? OK, bocs, megint túlságosan földhözragadt vagyok.
Ahogy az is természetesnek tűnt nekem, hogy amikor 40 fokos hőségben egyedül gyalogolsz a semmi közepén napok óta, ingerszegény környezetben, ahol semmi sem tereli el a figyelmedet és van időd elrévedni, gondolkodni, felszínre bukkannak a tudattalanod vízihullái (azt hiszem, Jungot kéne megint olvasnom, hogy kicsit lenyugtassam az idegeimet). Nem láttam csodát semmiben, amiben ő lépten-nyomon csodát látott. De jól hangzott, az arra fogékony embereket biztos meggyőzi. Ha egy olyan ösvényen gyalogolsz, ahova mindenki direkt csodát keresni megy, vagyis fogékony a misztikus hókusz-pókuszra, abban is azt fogja látni, amiben nincs.
Ha összeszedsz sok-sok-sok-sok embert, országtól, életkortól, nemtől függetlenül és azt mondod nekik, hogy most gondolkodjanak magukról és az életükről (hiszen azért megy a legtöbb ember erre az útra), nem meglepő, hogy mindenki a családjára (szülők, nagyszülők, testvérek, gyerekek), a munkájára/karrierjére vagy a párkapcsolatára fog gondolni. Ahogy a nénike is írja, megpróbált mindenkivel szóba elegyedni. Mekkora csoda lesz, hogy mondjuk 10 emberből egy aki pont a nagymamájára (is) gondolt? Vagy a gyerekével való viszonyára? Vagy az apjával való viszonyára? Szóba hozta mind a hármat mondjuk. Tényleg azt hiszed, hogy az ég rendelte hozzád útitársnak azt az embert arra a napra? Nem te választottad ki a sok másik arrajáró ember közül és választottad ki azt a mondatot? Csoda? Ne röhögtess. Az meg, hogy egy másik ember elmondja a saját történetét hasonló problémakörben, más megvilágításba is helyezheti a tiédet, és „megvilágosodsz”. De ehhez nem kell Spanyolországig menni.
A hétköznapokban is pont ugyanilyen csodák és véletlenek vannak, csak nincs rájuk kihegyezve a figyelmünk – és figyelem, most jön az, amit a vonzás törvényéről tanultam: határozd el, hogy mostantól érdekel ez vagy az, és meglátod, hirtelen szembe fog jönni! Ez nem csoda, hanem egyszerűen azt fogod észrevenni, mert azt akarod észrevenni, mert arra van kihegyezve a figyelmed. Egyszerű? Fájóan. Ezért találom rettenetesen naívnak és hatásvadásznak az egész könyvet és tök gáz, mert erre nem számítottam, de még egy amerikai „be happy” gagyiságban is több értelmet találtam, mint ebben. Hogy mi a vicc? Hogy végig ezen gondolkodtam, nincs ebben csoda egy szál se, amíg a 147. oldalon arra a mondatra nem bukkantam, hogy „…de magam is hiszek abban, hogy a válaszokat én tudom a legjobban.” Na né' mán, hát akkor mégsem Isten vágta hozzád a kis csodaszikráit, ahogy eddig győzködtél engem??? Na ez volt az a pillanat, amikor végleg elköszöntem ettől a könyvtől.
Úgyhogy nem, nem az Út hív engem, nem azért került a szemem elé mostanában a téma, egyszerűen hamarosan kezdődik a túristaszezon, el kell kezdeni tervezni a nyári szabit, úgyhogy pont ugyanannyit bukkan fel a Compostelle, mint a Karib-tengeri hajókázások meg a görög szigetek. Én vagyok annyira földhözragadt, hogy úgy gondoljam, bárki, aki úgy érzi, hogy neki rendbe kéne tennie valamit az életében, a lelkében, az befizet bármelyik nyaralásra, nem kell hozzá misztikum, gyalogol egyedül, amíg a lába bírja, amíg ki nem fárad annyira, hogy végre felszínre kerül a tudattalanja, ami segít megválaszolni a gyötrő kérdéseit.
Blaaaaaaaaah, még egy amerikai chick-lit is értékesebb ennél.

4 hozzászólás

Sándor Anikó: El Camino

Sándor Anikó: El Camino

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg – akkor általában már késő.
Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Megismerhettem a lényeget… Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amiről nem is tudtam, hogy elkövettem. Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye. Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.

Hirdetés