mohapapa I értékelése


>!
mohapapa I
Jodi Picoult: Házirend

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

A Szívtől szívig volt az első Picoult-könyv, amit olvastam. Meggyőzött. Nem volt elementáris, de többször olvashatónak találtam. Ami Picoult-könyvet olvastam azóta (nem az összes, magyarul megjelentet), az olyan kis hullámzó volt számomra, de az első hatást egyik sem érte el.
Ami tény: Picoult tud írni. Nem míves szépirodalom, amit ír, hanem igen minőségi bestseller-irodalom. Erénye, ereje a cselekményvezetése, a le nem ülő történet, a meglepően jó megfogalmazások tömkelege (csak ennél a könyvnél több, mint száz idézetet írtünk ki, Molyosok!), a többszempontú történetmesélés, s a könyvek végén a szokásos csattanó.

A Házirend jó könyv. Hasznos is a maga módján: a szokásos másság-tisztelet mellett még el is gondolkodtatott, bizony! Főleg arról, mi is a normális viselkedés, mi a normális gondolatmenet, s honnan káros, kóros, ami nem az. S ezek nem kis kérdések. (Parodisztikus-jelenet a könyvben, amikor az autista Jacob édesanyjának a háza előtt megjelenik egy autista hálózat főembere, és arról akarja meggyőzni „áldozatát”, hogy voltaképpen még az is szubjektív és megkülönböztető, hogy mi a normális, s nem lehet, hogy a többség véleménye a téves [egyél szart, hetvenmilliárd légy nem tévedhet!]? Érdekes kérdés, Platón, Phlilip K. Dick, Mátrix, stb. óta sokszor feltett kérdés…)
Hasznos azért is a könyv, mert ismeretet nyújt a neurotranszmittereken át a kriminalisztika finomságain át a táplálkozástudományig (pont most, amikor kiderült, magas a vérnyomásom, és a cukrom sincsen rendben, alátámasztotta a laktóz- és gluténmentesség fontosságát), és persze főleg az autizmusról.

Picoult asszony még azt is eléri, hogy könyvében voltaképpen nincsenek ellenszenves szereplők. Annak ellenére nincsenek, hogy jellemekkel dolgozik, nem sablonokkal, em fekete-fehér alakokkal. De minden szereplő motivációja érthető, követhető, konzekvens (na, jó, az elején a némileg analog-stílusú felügyelő és az ügyvéd figurájánál nem eldöntött, ki is lesz a befutó anycinál, de ahogy eldőlni látszik, úgy különül egy egyástól a két figura; hiába „sokéves”, jó nő anyci, s lám, keresd a nőt! Ismét.

Naszóval: habzsoltam a szokásos Picoult-vastagságú könyvet. („Már megint lexikont olvasol?” – kérdezte fejcsóválva, nem kicsit cinikusan szerelemetesfeleségtársam, ahogy a galériára másztunk felfelé, s ő cipelte felfelé az esti olvasmányom alapját.) Aztán, amikor becsuktam az utolsóoldalnál, mégis elégedetlen voltam. Nocsak!
A lyányom előbb olvasta a könyvet, s úgy a századik oldalnál jártam, amikor megkérdezte, hol tartok, s a válaszomra, hogy van-e tippem. Volt. Rossz. Egy nappal később, továbbolvasva másik tippem lett. Jó. Ez nem lenne baj. De baj. Mármint, hogy kitalálható a történet vége. Azért baj, mert Picoult határozottan rámegy a csattanókra, azokra élezi ki a történeteit. Raszkolnyikov esetében nem akarunk meglepődni a gyilkos kilétén: nem arról szól a könyv. S ez a kettősség zavart a Házirend-et elolvasva. Valahogy nem dőlt el, hogy krimit olvasunk, vagy krimitörténetbe ágyazott másvalamit. Ha másvalamit, akkor nem lett volna baj, hogy nem lepődünk meg a végén, mert nem ez a lényege a sztorinak. Ha krimit, akkor meg lepődjünk meg, vagy legalább a elismerően csettintsünk, hogyan gubancolódik kifelé a megoldás. Na, ez a katarzis itt elmaradt.
Szép dolog ez a csattanósdi (szerelmetesfeleségtársam barkács-könyvnek hívja az ilyeneket: tele vannak csavarokkal), de ha a módszer elvárt kötelességgé válik, némi izzadtság-szag azért előlopakodik a hajlatokból. Előlopakodik,mert izzadni kell, hogy ne derüljön ki, ami amúgy is nyilvánvaló. (S ne már hogy nem az első kérdése lenne egy rendíthetetlenül igazat mondó gyermeke felé a szülőnek, hogy ő tette-e?) Ezt az izzadtságszagot éreztem a Tizenkilenc perc-ben is (talán le is írtam ott és akkor). Kézitcsókolom, nagyon élvezetesen tetszik írni, nem kellene ezt a meglepődést ennyire erőltetni! A Házirend a témája folytán önmagában is megállna, élvezetes, elgondolkodtató könyv lenne, sőt, s valahogy lealacsonyítja ez a besült hatásvadászat!

De nem hagyom magamat: azért is szeretem ezt a könyvet! De négycsillag, mert bár nagyon kellettvolna, de nem lepődtem meg.

4 hozzászólás

Jodi Picoult: Házirend

Jodi Picoult: Házirend

Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire.
Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással…
Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?

Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is.

A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Hirdetés