Katherine_Grey értékelése


>!
Katherine_Grey
G. W. Bernard: Boleyn Anna

G. W. Bernard: Boleyn Anna Végzetes vonzalmak

Kiválóan és kritikusan indított történelemkönyv, amely azonban a végére sajnos a legkevésbé sem válik meggyőzővé.
Izgalmasan árnyalja a képet Boleyn Annáról: bemutatja, talán mégsem volt az a hiperintelligens és elszánt vallási reformátor, sem pedig újító szellemű résztvevője kora politikai játszmáinak, amilyennek mutatni szokták az életrajzok, sőt, vitatja, hogy valóban annyira maga irányította-e sorsát, ahogy a népszerű filmek és könyvek sugallják… Ez nagyon izgalmas.

Ezután azonban a szerző belefullad saját elfogultságába, miszerint BA bűnös volt, mert – csak… Kifejezetten azért olvastam el a kötetet, hogy a szerző indoklásával megismerkedjem, csakhogy az indoklással teljesen adós maradt. Kevés felhasználható adatát (a királynéval elfogult spanyol követ leírásait, Anna Tower-beli őrének a királynak (!) küldött feljegyzéseit és egy korabeli pamfletverset (!)) forgatja úgy, hogy szerinte megmagyarázza, miért igaz mégis, hogy BA megcsalta az urát egy udvari lantossal, több nemesúrral, sőt, a saját testvérével is. Magyarázat azonban nincs: a szerző elvész a lényegtelen részletekben, ám nem ír igazi indoklásokat.

Két példa:
1. Ha hinni akarunk a bűnösségben, a legnehezebb elfogadni, hogy BA többször lefeküdt saját, házas testvérével, vagyis még a ma embere számára is tabu és undort keltő vérfertőzést követett el, ráadásul egy olyan korban, amikor mindenki – anglikán, katolikus vagy akármilyen, de – keresztény hite alapján maximálisan elutasította az efféle kapcsolatot.
Bernard ostobaságnak minősíti az egyetlen esetleg elfogadható magyarázatot, miszerint Anna, akinek királynéi pozíciója egy sikeres szülésen, egy fiúörökös létrehozásán múlott, még testvére magvát is igénybe vette volna e célra. (Megjegyzem, szerintem ez úgy hülyeség, ahogy van, bármit is írjon Philippa Gregory vagy más, hiszen előbb lenne érdemes balkézről, bárkitől fiúörököst keríteni, mint a nő saját testvérétől, tekintve, hogy míg a megcsalás csak bűn, az incesztus halálos bűn, márpedig a terhét viselni kellene, ráadásul a vérfertőzésből származó gyerek még gyengébb egészséggel vagy nagyobb fogyatékkal születhet, mint a bármilyen más viszonyból származó…) Bernardnak azonban egész más a magyarázata:
Először leírja az igazságot: a források szerint a vádat egyszerűen arra alapozták, hogy a lord egy alkalommal hosszabb időt töltött BA hálószobájában, ahol beszélgettek Folytatás: ez a perben is így került elő, sőt, még az is elhangzott (a király akaratával ellentétesen, mert nem lett volna szabad felolvasni), hogy a beszélgetés a király időnkénti impotenciájáról szólt. Idézet: „Rochford ellenszenvet válthatott ki azokban, akik döntöttek róla. Dacolása nagyon is hihetővé tette azokat a pletykákat, hogy gúnyt űzött a király impotenciájából (…). Ettől már nem állt olyan messze arra következtetni, hogy valóban incesztust követett el a nővérével.”
Igen? Tehát ha egy nő a férje impotenciájáról viccelődik a bátyjával, abból egyenes a következtetés, hogy már le is feküdtek? Nehezen hiszem. Bernard számára azonban itt a logikus következtetések vége.
Egyetlen mellékbizonyítéka, hogy a lord a vérpadon bűnei bocsánatáért könyörgött Istenhez, szóra sem érdemes: minden halálraítélt ezt teszi, ez nem a vérfertőzők kiváltsága…

2. Bernard meggyőződése, hogy BA mindegyik a vádban szereplő szeretőjével lefeküdt. Hogy miért, igazából nem válaszolja meg, talán mert olyan kacér és életvidám teremtés volt. Bizonyítéka nincs (flörtölő szavak, valamint az ártatlanságra való megesküvése, ami Bernard szerint a bűnösségét támasztja alá, mert ha bűneiért már úgyis pokolra jut valaki, akkor nyugodtan esküdhet hamisan…). Sőt, azt is megtudjuk, a két periratban a megcsalási dátumok sem egyeznek, s a húszból mindösszesen hat volt egyáltalán lehetséges, mert egyébként a szereplők a többi, a vallomásokban szereplő időpontban bizonyítottan máshol tartózkodtak.
Idézet: „Ez a bizonyítás talán nem egészen megdönthetetlen: a titkos és gyors utazások nem voltak kivihetetlenek; az írnokok hibázhattak a feljegyzésekben…” (Én: húsz alkalommal??) „Az szóba sem jöhetett, hogy csak általában vádolják Annát házasságtöréssel, (…), adtak hozzá időpontokat és helyszíneket.” Nos, ha ezt elismerjük, hogy állíthatjuk más helyen, hogy „A levezetés kedvéért tegyük fel, hogy nagyjából helyesek az időpontok…” Mégis, miféle hihető levezetés lenne ez? Márpedig Bernard ezt a részt szánja a végső érveknek, ezzel zárja könyvét.

Így nekem nagy csalódás ez a könyv: bár árnyalja a Boleyn Anna-képet, történészi szempontból hiteltelen, mert ügyetlen.


G. W. Bernard: Boleyn Anna

G. W. Bernard: Boleyn Anna

„Részletgazdag közelkép egy királyi házasság kudarcáról.”

Úttörő életrajzában G. W. Bernard új portrét fest Anglia e megkapó királynéjáról, miközben a történelmi hírnév, a bűnösség vagy ártatlanság kérdését feszegeti.

A XVI. századi források alapos vizsgálata nyomán a szerző átrajzolja Boleyn Anna gyermek- és ifjúkorát, a francia udvarban szerzett tapasztalatait, VIII. Henrikhez fűződő kapcsolatát és protestáns hitének komolyságát. Karizmatikus, intelligens és érzéki asszonyként ábrázolja Annát. Állítólag Henrik éveken át, amíg feleségül nem vehette, ellenállt a bájnak, hogy születendő gyermekük, a későbbi Erzsébet királynő törvényes utód legyen. Bernard bizonyítja, hogy Henrik, nem pedig Anna volt az, akiben megérlelődött a Rómával való szakítás gondolata.

A szerző legmegrendítőbb állítása talán az, hogy a házasságtörés vádja, amelyért Annát lefejezték, nem járhat messze az igazságtól.

G. W. Bernard – University of Southampton-kora újkori történelem professzora, az English Historical Review szerkesztője. A XVI. századi Angliáról több tudományos műve jelent meg.

Hirdetés