Mariann_Czenema P értékelése


>!
Mariann_Czenema P
Fekete István: Tűnődések

Nem ez volt az idei év legkönnyebb olvasmánya, az már egyszer biztos. Először olvastam vadászatról, halászatról könyvet, és pacifistaként meglehetősen távol áll tőlem ez a világ.
Vannak részek, például a fegyverekről szóló leírások, tanulmányrészletek, amelyek felettébb unalmasak egy hétköznapi olvasónak. De a solymászatról szóló írás, a nyelvészeti tanulmány és főleg a vadászetika kiemelten jó, emberségről, és általánosságban Fekete világképéről nagyon szép lenyomat.
A kedvenc pedig, amiért mindenképp érdemes volt elolvasni ezt a könyvet, a „Búzaszentelő” novella.
„A tudás véges, de a hit végtelen. Az emberek nem tudják, hogy lesz a csírából növény s a növényből búzaszem, de hisznek benne.”


Fekete István: Tűnődések

Fekete István: Tűnődések

A harmincas évek közepétől Kittenberger Kálmán és barátai elismeréssel fogadták Fekete István írásait, és ez megerősítette önbizalmát. Ennek félreérthetetlen jele, hogy nemcsak elbeszéléseket kezdett publikálni a vadászújságban, hanem arról is egyre-másra kifejtette véleményét, ami a vadászat kapcsán valamennyiüket – így a Nimród olvasóit is – érdekelte. Élete utolsó évtizedében aztán megint kedvet érzett ahhoz, hogy erről az őt minden bizonnyal leginkább foglalkoztató témáról nyilvánosan is megszólaljon.

Az íróként pályakezdő Fekete István egy jelentős ajkai uradalom vezető gazdatisztje volt. Kenyérkereső tevékenységének nehézségei és eredményei szintén arra késztették, hogy a munkakörének időszerű kérdéseiről is rendszeresen értekezzen a foglalkozásának szakfolyóirataiban. S ugyancsak ezt tette, amikor az ötvenes években átmenetileg halászmesterséget oktatott Kunszentmártonban.

Vadászattal kapcsolatos fejtegetéseinek egy része és csaknem valamennyi gazdatiszti írása kifejezetten ingerült vagy türelmetlen. A harmincas évek második felében nyilvánvalóan hatalmas indulatok fortyogtak benne, és a vállaltan személyes érintettségű megszólalásaival a tehetetlenségén próbált enyhíteni.

A negyvenes évek elejétől már Budapesten élt, és bár minisztériumi tisztviselő volt, íróként vált közismertté. Ettől kezdve időről időre felkérték, hogy egy-egy frissen megjelent könyvről, illetve neves szerzőkről nyilatkozzon. Fekete István igyekezett megfelelni a szerkesztők elvárásainak, miközben természetesen nem akart sem kritikusnak, sem irodalomtörténésznek látszani.

Hozzászólásainak, tanulmányainak és bírálatainak ciklusokba rendezett gyűjteménye Fekete István érdeklődésének, gondolkodásmódjának és műveltségének egyaránt fontos dokumentuma. Jelentős hányaduk most kerül először kötetbe, köztük számos olyan szöveg, amelynek eddig csupán a kézirata volt ismert. Ezek a tűnődések nemcsak érdekes olvasmányok, de tanulságos kiegészítői-magyarázói is a huszadik századi magyar irodalom egyik sajátos életművének.