Mariann_Czenema P értékelése


>!
Mariann_Czenema P
Virginia Woolf: A hullámok

Nehéz értékelni ezt a könyvet és nem azért, mert nem tetszett. Sőt, elképesztő, lehengerlő. A hasonlatokban leírt világa annyira érzékletes, képletes, hogy az olvasó tényleg ott érzi magát a tengerparton, érintésnyi messzeségre a hullámoktól.
De a módszer, a hat különböző szemszög követése egyedi erőfeszítést kíván az embertől, ez a könyv teljes figyelmet követel, különben az olvasó könnyen elveszik a szemszögek váltásakor. Bevallom, nekem az első 13 oldal kínkeserves volt. De aztán… aztán felkerül a várólistára az angol változat is, mert gyanítom olyan szókincsbővítést fogok kapni Woolftól, amit még senki mástól.
Élmény volt, nagybetűs.


Virginia Woolf: A hullámok

Virginia Woolf: A hullámok

A hullámok Virginia Woolfnak, a huszadik századi regény nagy angol kísérletezőjének hatodik regénye. 1931-ben jelent meg először, és nyomban a legvégletesebben ellentétes kritikai ítéletek kereszttüzébe került. Nem véletlenül – hiszen a szerző legmerészebb (és éppen ezért legjellemzőbb) kísérlete a regényformával. Olyannyira, hogy akár regény terjedelmű prózakölteménynek is nevezhetnénk, vagy ha úgy tetszik, hat különböző tudattartalomra komponált zeneműnek. A könyvnek hat szereplője van – hat belső monológot hallunk.Ezek a monológok olykor érintik egymást, egymáshoz szólnak, de jobbára egymás mellett haladnak – a mű egységét, folyamatát kontrasztjuk és váltakozásuk ritmusa teremti meg, illetve az az összefoglaló metafora, amely megjelenik a váltakozó monológokat nagyobb egységekre – mintegy tételekre – tagoló természetleírásokban, de áthatja a szöveg egészét is, és az idő és az élet múlásának felidézésével objektív keretbe foglalja a tudattartalmak szólamainak szövedékét. Virginia Woolf felfogásában az individuum benyomások összessége: azok a benyomások, melyek saját tudatát érik, és azok, melyeket ő kelt másokban. Egy személyiség sohasem ismerhető meg pusztán saját tudatvilágának feltárulásából, személyiségének része az is, ami belőle mások tudatában él. A két kép kontrasztja döbbent rá az egyén valódi mivoltára. A regény hat szereplőjének monológjai hatszorosan megsokszorozva tárják fel az egyes alakok személyiségét. De a szereplők nem csupán jellegzetes szűrői a világ benyomástömkelegének. Mindegyikük egy-egy magányos erőfeszítés is: megtalálni a jelentést, az érvényes mintát ebben az örökös hullámmozgásban. Ezek a próbálkozások és lehetőségek végül is eggyé fonódnak össze Bernardnak, a könyv író szereplőjének a szólamában. Az ő utolsó nagy monológjában a többi szereplő is új életre kel, az eddig töredékeiben látott kép nagyobb távlatból összeáll, olyasféleképpen, mint József Attilának a formaművészetre vonatkozó hasonlatában a táj, melyet a szerpentinen fölfelé haladva csak szeleteiben látunk, minden szeletet újra meg újra, egyre magasabbról, amíg aztán a már ismert részletek a csúcsról egységbe és ezzel új képbe nem rendeződnek.

Hirdetés