eme P értékelése


>!
eme P
Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Én már az elején sejtettem, sőt tudtam, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. Nálam mondjuk már az is fél siker, ha egy könyvben három nevű orosz emberkék szerepelnek (aztán majd lapozhatok ide-oda, hogy kit hogy is hívnak és hogy az kinek is kije…). Na jó, picit túloztam, de azért nem túl sokat.
Na szóval, amint kinyitottam a könyvet, lelkileg berendezkedtem egy igazi orosz regény befogadására. És az első sorától az utolsóig beszippantottam – vagy a könyv engem, már nem is tudom, észre sem vettem, mi történt. Egyszerűen csak ott voltam abban a bizonyos kórteremben, abban a ki tudja hol található (talán üzbég?) városban, a szovjet valóság kellős közepén, egy burjánzó, rettentő kór emésztette világban. Mert a rákosztály határai túllépik a kórház épületét, sokkal távolabbra terjeszkednek, mint gondolnánk.
A regény egyik erőssége, hogy szinte észrevétlenül illeszti egymásba, egymás mellé a különbüző síkok mozaikdarabkáit, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt olvasható. Egyszerre kapunk képet egy hétköznapi szovjet kórház, egy rákosztály mindennapjairól, nehézségeiről, az egyének pácienssé válásáról (a betegséggel való szembesülés pillanatától a tagadáson és lassú beletörődésen, elfogadáson keresztül a vele való megbirkózásig, az alulmaradásig vagy esetleg győzelemig) és az ötvenes évek szovjet társadalmáról, az országot emésztő kórról, különböző magatartásformákról, az egész apparátus működéséről.
Szolzsenyicin végtelen humánummal, megértéssel és átérzéssel ábrázolja alakjait és szituációit. Látszik, hogy személyes tapasztalat áll mindenek mögött, hogy lágert és rákosztályt megjárt értő szemmel és precíz kézzel rajzolja a kontúrokat.
Érdekes hely ez a rákosztály: mint egy láger, mint a száműzetés távoli tájai – félelmetes de közösséget teremtő, a szenvedés és fájdalom, de a kórral felvett harc, a gyógyulni akarás helye is. Különböző társadalmi rétegekből származó, különböző elveket valló, különböző nemzetiségű, szokású, intelligenciájú, műveltségű emberek gyűjtőhelye. Olyan hely, ahol a különbségek harsánysága lassan elcsitul, ahol mindenki sorstársra ismer a mellette levőben, ahol lassan kinyílnak a lelkek, megoldódnak a nyelvek, ahol közelebb kerülnek egymáshoz az emberek, ahol tanulnak egymástól, könyveket nyitnak ki, amit eddig talán nem tettek volna. Olyan hely, ahová hirtelen, egészségessége-ártatlansága hitében kerül az ember, és ahol tovább tartják, mint gondolta volna, ahol nincs indoklás, magyarázat a fájdalmas kezelésre, ahol sokkal gyakrabban halnak az emberek, és ha távoznak is, általában csak ideiglenesen. Előbb utóbb, majdnem mindenki visszatér, ha ugyan el nem pusztul valahol. És mégis, van élet itt is, születnek barátságok, szerelmek, történnek drámák, tragédiákról nem is beszélve. Sőt, mintha szenvedés, pusztító kezelés és mindenek ellenére emberségesebb, tűrhetőbb élet volna ez, mint a kinti. Itt tényleg gyógyítani próbálják egymást az emberek, kezeléssel, figyelemmel, törődéssel, vigasztalással.
Tenni próbálnak a kór ellen – és „aki cselekszik, az jót is rosszat is tesz. Csak az egyik több rosszat, a másik több jót”. A „modern” sugárkezelés néha többet roncsol, mint kellene, a csaga és az isszik-kuli gyökér hivatalosan még nem elfogadott, népi gyógymód, mértékkel csodaszer, egyébként méreg. Talán nem véletlen, hogy a főszereplő, a szerző alakjáról mintázott Kosztoglotov ez utóbbit (is) alkalmazva hagyhatja el a kórházat, és utazhat haza az örök száműzetésbe.
Hogy minek volt végül gyógyító hatása? Sugárnak, gyógyszernek, isszik-kuli gyökérnek, társaknak, beszélgetéseknek, Tolsztoj-kötetnek? Vagy mindennek így együtt? Ki tudja. Talán része volt benne annak a felismerésnek is, hogy: az embereket nem az önérdek, hanem a mások iránti szeretet élteti.


Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

1955 márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie.

A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni.

A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről.
A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének.

1968-ban a The Times irodalmi melléklete jelentette meg először a Rákosztály néhány részletét, amely Oroszországban (mint ahogy nálunk, Magyarországon is) csak a kommunista rendszer összeomlása után jelenhetett meg.

Hirdetés