pat P értékelése


>!
pat P
Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Aúú. Ez fájt. Ezt most muszáj volt? Tényleg?
Értem én, hogy ha az ember megalkot egy rakat ennyire hiteles és plasztikus szereplőt, akkor azok a saját belső törvényeik szerint kezdenek működni, és a történetet is a logikusan következő irányba viszik, de azért mégiscsak. Ez akkor is egy igen rosszindulatú cselekményvezetés volt. Kivételesen nem sértődtem volna meg egy pár szerencsés véletlenen, akár még egy-két deus ex machinát is megbocsátottam volna. Jó, persze, mi lett volna akkor a mondanivalóval, tudom én. De attól még fájt.
Egyébiránt, írástechnikai tanfolyamokat lehetne erre a könyvre alapozni.

12 hozzászólás

Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

Niccolò Ammaniti: Magammal viszlek

A Magammal viszlek hovatovább horrorisztikus elemektől sem visszariadva telíti izgalommal a párhuzamos szálakon futó történeteket, melyek középpontjában ezúttal is egy gyerek, a poros falujából elvágyódó, jobb életről álmodó, de „lúzerségével” küszködő tizenkét éves Pietro áll. A regény másik főszereplője egy öregedő „latin lover”, Graziano, aki épp véget vetne nemzetközi haknizenészi pályafutásának egy diszkópipi oldalán. De amiként Graziano sorsa is másként alakul (röhejes figurából lassan tragikus hősféleséggé válik), Pietro útja is elkerülhetetlenül visz a saját végzete felé. Mire pedig sorsuk – e két, egymástól amúgy oly végletesen különböző regényalak sorsa – keresztezi egymást, valamilyen értelemben a végzetük is közös lesz.
Minden mindennel összefügg, sugallja a regény rengeteg izgalmas mellékszállal át- meg átszőtt szerkezete, mely egyúttal, sajátos módon, az üzenetnek is része. El innen – mondja Ammaniti –, ki ebből a nyomorúságos világból, ahol minden mindennel összefügg. „Készülj – írja Pietro már tizennyolc évesen, a javítóintézetből kiskamasz kori szerelmének, Gloriának, és ez a könyv utolsó mondata –, mert ha Bolognában járok, érted megyek, és magammal viszlek.”

Hirdetés