Ildixx értékelése


>!
Ildixx
Maros András: Semmi negyven

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Sosem teniszeztem, a versenysport miatt mégis a magaménak érzem ezt a világot. 9 évvel később születtem, mint a Szerző, de talán a fővárostól való távolság arányában érthető, hogy szinte ugyanazt az innen nézve már egyértelműen bizarr, groteszk és valószínűtlen világot éltem meg én is gyerek- és fiatalkorom Magyarországán, mint a Szerző – a fischeri „béka segge alatt”. Amennyire a tenisz konkrétum, annyira metafora is, és amennyire egy felnőtté válás általános emberi története a könyv, olyannyira körkép egy abszurd társadalom abszurd rendszereinek abszurd dilettantizmusáról – amely részben bizony valóban megakadályozhatja a tehetség kibontakozását, és hozzájárulhat nagy tervek és célok kerékbe töréséhez.
Maros Andrást szerencsésnek tartom amiatt, hogy a kiváló tenisztehetsége mellett – a várt siker elmaradása után – más területen, az írásban is kiemelkedőt tud alkotni. Biztosan rengeteg munka áll mögötte, ahogy az elvetélt felnőtt teniszkarrier mögött is, de a regény – utószó előtti – végkicsengése nekem mégis arról szól, amikor az abszurd körülmények között útját vesztő ember végül éppen abba csömörlik bele, ami számára a legfontosabb és a szívéhez legközelebb álló. Igen, ez is ismerős. És előfordul – úgy gondolom, igen gyakran előfordul –, hogy nincs más kiemelkedő képesség, amelyhez nyúlni lehet, ha az „egyik” valamilyen oknál fogva ellehetetlenül. A befejezés – az utószó előtti befejezés – miatt jut eszembe Fischer, és „A béka segge alatt”. Csak éppen Maros utószava helyett ott választ kapunk arra is, hogy milyen lehetőség marad akkor, amikor az összes puskaport ellőttük.

Zseniálisan vicces, tragikus, bicskanyitogató és lehengerlő, szomorú és felemelő egyben. Csak ajánlani tudom, ha valaki szereti a teniszt, vagy meg akarja érteni, milyen volt egy abszurd világban felnőni, és abból a perspektívából megpróbálni alkalmazkodni egy új világ kihívásaihoz.


Maros András: Semmi negyven

Maros András: Semmi negyven

George H. W. Bush hivatalos budapesti látogatása alatt a Vasas teniszpályáinál tartja napi futóedzését, együtt kocogunk. Körről körre lassul. Megkérdezem, fárad-e, hősködve azt mondja, nem. Hazugságon kapom az Egyesült Államok elnökét! A Fővárosi Tanács egyik osztályvezetőjét sikerül elsőre tökön lőnöm teniszlabdával, fagyi jár érte. Az idősebb csapattársakkal való pimaszkodásért viszont használt zokni jár – szájba. Misi, a pályamunkás lopott pólóban a slagnak kiásott gödörbe húzódik, ott iszogat, felszámolási eljárást indított saját magával szemben, jól áll az ügye. Cliff Richard belép a teniszcsarnokba fényes melegítőben, hajpántban. Ütök vele egy órácskát. Az ausztriai teniszversenyre kísérő szakvezető, miután eltéved Bécs belvárosában, megszólítja a helyieket: Guten Tag, Westbahnhof!

Különös figurák és helyzetek, elérhetetlen példaképek a 80-as, 90-es évek teniszvilágából. A rendszerváltás környéki Magyarország egy élsportoló tinédzser szemén keresztül. Epizódok egy a vasfüggöny mögül az USA-ba keveredett, álmodozó fiú mindennapjaiból.

Semmi negyven – nem jó állás, de még megfordítható…

Hirdetés