mirejla I értékelése


>!
mirejla I
Horváth György: Ólompegazus

Azt, hogy mi is igazából az Ólompegazus azon túl, hogy a regény címét adta, jobb, ha mindenki maga deríti ki. Azt viszont el lehet árulni, hogy szubjektíve milyen. Mondjuk például olyan, mint a vienetta – miután beburkolta az ember, kocogtatni kezdi a fagyispohár oldalát a kiskanalával, miközben azt mantrázza, hogy kérek még!
No de milyen az már, hogy egy regény ennyire olvastatja magát? Mert van benne nem lineáris időrend, egymásba áttűnő idő- és valóságsík, otthonülőket világjárásra ösztönző ismeretterjesztés, ám önmagában mégsem csak a történet, hanem a meseszövés, ha úgy tetszik az író hangja az, ami kiváltja ezt a mantrázós bibliofíliát. A történet számomra – élve az olvasói szabadság jogával a maga öntörvényű, asszociatív módján – akár a Divina Commedia, a János Vitéz, a Solaris, és – filmekhez kanyarodva – a Virágzó völgy vagy a Ház a tónál vonulathoz kapcsolható. Az OP erőssége, hogy az ő verziója friss. A szépsége – igen, a regényé –, a mindennapok káoszába ágyazott, mégis mindenütt ott van, mint mondjuk az Apocaliptica Reflections c. korongjáról széthullámzó zene. Az OP-nál az nagyon egyedi, hogy valahogy minden és mindenki, mítosz és fantasy földet ér és valóságos lesz, még a pátosz is, amikor humor segítségével, mint valami szappanbuborék kipukkad és csak az marad ott, aminek kell, díszek, leplek és homályok nélkül, se több, se kevesebb. Az olvasó pedig repes, mert megkapta végre a magáét. Mégis amikor az OP végetér, az olvasó, mint üresbe tett négykerekűt a toscanai tájban, nagyon nem akarná lefékezni magát, mert csak lesné, hogy merre a folytatás.


Horváth György: Ólompegazus

Horváth György: Ólompegazus

Utas Andrásnak csak a szerelem és a barátság fontos igazán, így aztán hiába szajkózzák ismerősei, hogy többre vihetné, ő mégis éttermi futárként tengeti életét. Ám egy napon felbolydul körülötte minden: autóját ripityára töri egy sofőr nélkül csatangoló kamion, majd nem sokkal ezután legjobb barátja is eltűnik. András először nem is feltételezi, hogy összefüggés lehet a két eset között, aztán lassanként rá kell döbbennie, ki indította be öntudatlanul a valószerűtlen események láncolatát. Miközben régi cimboráját keresi, és egyre furcsább karakterekbe botlik, mindinkább szétmorzsolódik körülötte az eddig ismertnek gondolt világ, míg végül kiderül, hogy senki sem az, akinek eddig hitte, leginkább szerelme és barátja nem. Hamarosan ókori mítoszok héroszaként indul egy római kori dárdával és egy papírnehezékkel olyan harcba, amihez se kedve, se hite nincs.

Az „Ólompegazus” a Zenit sorozat első köteteként csupán röpke pillantást enged a kulisszák mögé, de ennyi talán elegendő, hogy ráébredjünk, a világ sokkal titokzatosabb és színesebb hely annál, mint amennyit a szürke hétköznapok látni engednek belőle.